Tudjátok, vannak azok a béna komédiák a tévében, ahol kifigurázzák a nagy családokat – az iszákos nagyit meg az értelmiségi fogyatékos bátyot. Na a mi családunk is tökéletes beleillene egy ilyen tévésorozatban, persze más karakterekkel, mivel a nagyi egyáltalán nem iszákos, arról pedig, hogy Tomi értelmiségi fogyatékos, egyelőre nincs papírunk.

Arról beszélek, ahogy családunk kicsinynek nem mondható csapata berontott a kórház szülészeti osztályára. Egy nővér mondta, hogy oda csak az apukák mehetnek be, de nem nagyon sikerült visszatartani minket, ő pedig egyedül volt, nem mert kiállni ellenünk. Így hát bejutottunk. Sokan voltunk és hangosak, és sehol sem találtuk Szabad Mátét.

- Biztos, hogy elkéstünk! Már régen megszületett. – panaszkodott anya, de nem sokáig éltünk kétségekben. Egy ajtón hamarosan kilépett Máté, és meglepően nyugodt volt.

- Még mindig csak 5 centire tágult ki. – osztotta meg velünk. – Az orvos azt mondja, hogy abból, amit eddig látott, még legalább 4 óránk van a tényleges szülésig.

Gyors fejszámolást végeztem, hogy mikor is kaptam a hívást és mennyi idő is volt, amíg eljutottunk a kórházba. Ha minden számításom pontos volt, és Luca a magzatvíz elfolyása után nem sokkal hívott, akkor körülbelül 6 óra telt el azóta. Ez nem jellemző Lucára, hogy ilyen sokáig húz dolgokat, ha eldönt valamit, mindig gyorsan túl van rajta. Vegyük például, hogy alig hogy megismerték és megszerették egymást Szabad Mátéval, Luca már teherbe is volt esve. Az is csoda, hogy 9 hónapot kibírt állapotosan.

Miközben csapatunk pár tagja meglátogatta Lucát a szobájában Mika félrevont egy sarokba, hogy beszélgessünk, de szerencsémre (vagy épp szerencsétlenségemre) Máté pont akkor kért meg, hogy menjek be Lucához, mert szüksége van rám.

Így hát ott hagytam Mikát, és beléptem a kórterem ajtaján.

- Lili, hát megjöttél, annyira örülök neked! – Lucán egyáltalán nem látszott, hogy egy gyerek fog belőle kipottyanni az elkövetkezendő órák egyikén. Na jó, óriási pocakja volt, de azt leszámítva.

- Tudom, tudom, jól nézek ki, még a lábaim se dagadtak meg annyira, és igen nem vagyok eléggé kitágulva. Te tudtad ezt? Hogy 10 centiméter kell egy gyereknek? Félek, elkényeztetetem. – mielőtt még beleszólhattam volna a mondandójába, arca fájdalmas grimaszt vett fel. Nagyon megijedtem, és nővért akartam hívni, de pár pillanat múlva újra a normális Luca nézett vissza rám.

- Ne aggódj, már el is múlt, csak egy kisebb fájás volt. Na, de mesélj, mi minden történt veled? Igaz, hogy szereztél magadnak egy olasz szeretőt és Mika tényleg elszökött, hogy Párizsban feleségül vegyen?

- Úgy érzem, kicsit ködösítve jutottak el hozzád az információk. – ültem le az ágya szélére, és megfogtam a kezét.

- De mindez nem fontos, majd elmesélem valamikor.

- Azt mondják, nem lesz időm. Hogy mindet a kicsivel kell majd töltenem.

- Most ne erre gondolj, hanem hogy hamarosan lesz egy kisbabád, akit minden eddig pesztrált gyerekednél jobban fogsz szeretni, és akinek te leszel az anyukája, aki majd elhisz neked bármit, tündéreket és meséket, bármit…

Luca szemébe könnyek gyülekeztek. Tudtam, hogy fél, hogyne félne. Hiába veszi könnyedén az életet és él a mának és imád mindent, vannak dolgok, amik neki is kihívást jelentenek.

- Megígéred, hogy segítesz majd? Ha a babának fáj a hasa, vagy nem akar elaludni?

- Persze, hogy megígérem. – mondtam, és örömmel vettem, hogy kicsit megnyugodott. – Szeretnéd, ha elmesélném, mi történt?

Luca arca megint felragyogott, majd mikor belekezdtem a sztoriba, izgatottan megszorította a kezem.

Beszélgetésünknek a szülésznő vetett végett, aki jött megvizsgálni, hogy mennyire van kitágulva Luca. Azt mondta, hogy egy kis idő múlva sűrűsödni fognak a fájások, úgyhogy addig inkább pihenjen. Így én ott hagytam, és Máté felváltott. Útközben megállított, és a fülembe súgta, hogy meg fogja kérni a kezét.

Ezzel az információval hagyott ott, miután megkért, hogy senkinek ne mondjam el. Neki muszáj volt, oké, de hogy hagyhat ilyen nagy felelőséget rám? Megfogadtam, hogy senkivel sem beszélek, de Mika már a következő percben megakadályozott ebben.

- Na hogy van?

- A helyzethez képest jól. Egyelőre még nem fáj neki annyira, de már csak idő kérdése, hogy fájdalomcsillapítóért kiáltson.

- Nem kell aggódnod.

- Tudom, de mégis, biztos nagyon fél.

- Most nem Lucáról beszélek, hanem rólunk.

- Nem kell rólunk beszélnünk.

- De igen, kell. Igazad van, önző voltam, és hülyén viselkedtem, és ezt sose tehetem már semmissé, és reménykedem, hogy meg tudsz nekem bocsátani.

- Meg tudok.

- Akkor nem értem, mi a konfliktusunk oka.

Nem tudtam megszólalni. Gombóc volt a torkomban, ami nem csak meggátolt ebben, de valamiért kényszeríttette a könnyeimet, hogy lassacskán kicsorduljanak. Azt pedig nem engedhettem, már így is túl gyengének mutatkoztam, sebezhetőnek. Nem szabad tovább kimutatnom, hogy mennyire kötődöm hozzá, és milyen fontos nekem.

- Ti nem vagytok éhesek? – pattant mellém Árpi. Gyorsan bólogatni kezdtem, és elmentünk megkeresni a kórházi büfét Tomival karöltve. Út közben fogadtak, hogy hányszor esek le a lépcsőn, de nem volt szerencséjük, mert különösen jó passzban kaptak el, és odafelé nem is estem el egyszer sem. A visszafele vezető út már nem telt balesetmentesen, ugyanis az első lépésnél megcsúsztam, és a lábam egy fokkal lejjebb csusszant. Tomi kárörvendően felnevetett, és tartotta a markát Árpinak, aki azonban addig nem fizetett, amíg vissza nem értünk a szülészetre, mert az állította, még egyszer el fogok esni. Nem volt szerencséje.

Mikor visszaértünk Mika épp Luca kórterméből jött ki. Elhatároztam, hogy most beszélek vele, de akkor utána kiözönlöttek a többiek is: Fanni, Bálint, Mesi, Orran meg Robi. Fanni rögtön a nyakamba vetette magát, és kérdezősködni kezdett, de én inkább tereltem a témát. Mikor kicsit leülepedett a hangulat, újra beléptem Luca szobájába. Ezennel aludt, és Máté az ággyal szembe lévő fotelben pihent.

- Megkérted már? – kérdeztem egy kis számon kérő hangsúllyal a hangomban.

- Pont megtettem volna, mikor a barátaid megjöttek. Jut eszembe, nem tudod, Dóri hol van?

Egész nyáron akkor jutott először eszembe Dóri. Gyorsan átgondoltam, hol lehet, de rá kellett jönnöm, hogy fogalmam sincs. Egy év után annyira se ismertem meg, hogy tudjam, hol lehet a nyár közepén.

- Csak mert felhívtam, és nem vette fel. Bár lehet, hogy már alszik.

- Tudod mit? Ne ezzel foglalkozz, majd én megkeresem őt. Te inkább keltsd fel Lucát, és kérd meg a kezét!

Kioldalaztam a szobából, majd pár percig még hallgatóztam, de nem sikerült semmit kivennem. Luca pár perc múlva felsikított, én pedig elindultam, hogy előkerítsem Dórit.

Rohantam a buszhoz, ami közel állt meg Dóriék lakásánál. Felcsengettem, de senki nem válaszolt. Kiléptem az utcára, hogy megnézzem, ég-e a villany, de semmi fényt nem láttam. Újra csengettem, de semmi nem történt, így hát elővettem a telefonom, és felhívtam. Hallottam, ahogy csörögni kezd a telefon, és elsuhan egy árny az ablak előtt. Dóri valószínűleg rájött, hogy ezzel lebukott, ezért felvette a telefont.

- Nyitom az ajtót. – lehelte bele a telefonba.

Mikor ajtót nyitott, megrémültem. Egyáltalán nem az a Dóri volt, akit én ismertem. A szemei fel voltak dagadva, és a haja is csak lazán fel volt tűzve a feje tetejére. Magához nem méltóan melegítőt viselt, és láthatóan nem érdekelte semmi. A lényegre akartam térni, de túl erős volt a kíváncsiságom.

- Mi történt?

- Semmi. – hazudta.

Úgy döntöttem, hogy ezt a beszélgetést nem erőltetem, majd út közben lesz elég időnk erre is.

- Luca szülni fog, és Máténak sokat jelentene, ha te is ott lennél, mikor apa lesz.

- Akkor ezennel hivatalosan is vége?

- Minek?

- Többé már nem akar az én apám is lenni, ugye?

- Nem, pont ellenkezőleg. Szeretné, ha ott lennél, mikor megszületik a másik gyereke. – alaposan kihangsúlyoztam a másik szót.

- Szóval tényleg szeretné, ha ott lennék? Nem csak szánalomból hív?

Megráztam a fejem.

- Akkor tudnál várni pár percet, míg egy kicsit rendbe teszem magam?

Boldogan bólintottam, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Míg Dóri berohant a szobájába, én körbenéztem a lakásba. Minden ablak teljesen el volt sötétítve, nagyon fülledt volt a levegő, mint ahol napok óta nem szellőztettek. A nappaliban ment a tévé, az asztalon egy félig megevett pizza állt.

- Dóri, hol van anyukád? – kiáltottam be, de nem kaptam választ, csak mikor pár perc múlva Dóri megjelent viselhető kinézettel.

- Ő elköltözött Bécsbe, az új barátjához. – hangjából kihallatszódtak az elfojtott érzelmek, de úgy tettem, mintha nem vettem volna észre.

- Na, és kisfiú lesz, vagy kislány? – kezdte a beszélgetést Dóri, miközben a buszmegállóban vártunk.

- Igazából fogalmam sincs. – én is csak akkor jöttem rá, hogy ez mind idáig homályos volt előttem. Ekkor egy kicsit meghalt a beszélgetés, de nem hagytam sokáig lankadni a hangulatot, inkább rögtön belevágtam a közepébe.

- Anyukád itt hagyott egyedül?

- Igazából ő magával akart vinni, de én döntöttem úgy, hogy maradok. Tudod, sosem voltak igazi barátaim, és túl fáradt vagyok ahhoz, hogy Bécsben is csak nem-igazi barátságokat kössek. És amúgy is, ha már elhagyom az országot, akkor csak Amerikába mehetek.

- Mert hogy? – csodálkoztam el őszintén.

- Ha van valami, amiért képes lennék elhagyni a lakást, akkor az Amerikában van.

Időközben megjött a busz, és nekem volt időm gondolkodni, hogy vajon mi lehet ott, ami miatt Dóri annyira odavágyik. Az túl sablonos lenne, ha csak azért vágyna nyugatra, hogy sztár legyen belőle, nem hiszem, hogy ha ez lenne a vágya, akkor bezárkózna egy sötét lakásba egész nyárra. És akkor leesett.

- Marci… Marci van Amerikában.

Dóri talán kicsit elszégyellte magát. Nem nézett a szemembe, csak bámult ki a busz ablakán.

Mikor beértünk a kórházba, senki nem tudott semmit, Luca szobájából csak hangos sikítások hallatszódtak. Hiába kérdezgettem, senki nem tudott választ adni, hogy mi történik, mindenki csak azt mondta, hogy orvos nincs bent. Aztán mikor egy kicsit jobban elkezdtem fülelni, meghallottam, hogy ezek a sikítások egyáltalán nem a fájdalom miatt vannak, ezek inkább olyan boldog sikolyok.

Máté nézett ki az ajtón, és boldogan elmosolyodott, mikor meglátta hogy visszaértünk. Mindkettőnket behívott a szobába. Luca talpon volt, és sírt a boldogságtól.

- Lányok, ti ketten vagytok a legelső bennfentesek, akik megtudják, hogy feleség leszek! – mutatatta fel a gyönyörű eljegyzési gyűrűjét. Dóri rögtön odarohant gratulálni, míg én megbeszéltem Mátéval, hogy inkább elhallgatjuk azt az információt, hogy én már tudtam a lánykérésről. Mikor Dóri átvándorolt Mátéhoz, hogy köszöntse, én Lucához siettem. Miután végeztünk a lányos sikongatással, Luca hirtelen magához rántott.

- Lili, az nagy gáz, ha örömömben állandó fájdalmat érzek?

Pár perc múlva, miután riadóztattuk az összes nővért és szülészt, aki a kórházba megfordult, Lucát elvitték a szülőszobába, Máté pedig végig fogta a kezét. El se tudtam hinni, hogy Luca még a gyermeke születésének a napján is képes ekkora ostobaságokra – úgy értem, nem túl érett tulajdonság, hogy az ember hallgat arról, hogy a születendő gyereke feje már kilóg. Oké, ennyire nem volt súlyos a helyzet, de lehetett volna.

Dóri kicsit zavarban volt, mikor társultunk a váróban lévő csapathoz, ami a családomból és a barátaimból állt. Mesi, aki a legelnézőbb teremtés, akivel valaha találkoztam, szerencsére semmi kivetni valót nem talált abban, ha társul Dórihoz, és beszélgetésbe elegyedik vele. Aztán persze Orran is odacsapódott, mivel közülünk ő állt még közelebbi kapcsolatban Dórival, tekintve, hogy egy időben együtt zenéltek.

Így egyedül álldogáltam a kávéautomata mellett, ami kitűnő alkalom volt Mikának arra, hogy lazán odasétáljon mellém, és mélyen a szemembe nézzen.

Egyik kezével megfogta a csípőm, mint egy biztosításként, hogy nem futok el előle, másik kezével pedig az arcomat simította meg. Egy apró puszit nyomott a homlokomra, majd az arcom jobb felére, aztán meg az orromra, végül pedig a bal fülem tövébe.

- Ettől még nem lesz minden semmis. – suttogtam.

- Tudom… - mondta, miközben a szemhéjamra adott egy apró puszit. – Az a baj, hogy nem fejezem ki kellően az érzelmeimet.

- Nem, az a baj, hogy nem mondod ki őket, és nekem szükségem van arra, hogy halljam is, ne csak érezzem. 

Két keze közé fogta az arcom, és mélyen a szemembe nézett. Zavarba jöttem, és félrepillantottam, de nem bírtam sokáig a szuggerálását, ezért kénytelen voltam mélybarna bociszemeibe bámulni.

- Bertóti Liliána, szeretlek. Jobban, mint ahogy azt el tudod képzelni, jobban, mint ahogy te engem. Olyan nagyon szeretlek, hogy tűzbe tenném érted mindenemet, annyira, hogy utánad mennék még a világ végére is. Ezerszer és még egyszer. Te vagy a leggyönyörűbb lány a világon, és annyira nagyon utálom magam, amikor megbántalak, és önzőn viselkedem. Nekem nincs fontosabb a világon. Szeretlek. Hallod? Mindennél jobban szeretlek.

Elmosolyodtam, és hagytam, hogy lágyan megcsókoljon.

- Ezt még rengetegszer el kell mondanod.

Mindketten elmosolyodtunk, majd még egy gyors puszit nyomtam az arcára.

Éjfél után 40 perccel aztán megkaptuk a hírt, hogy 3250 grammal és 53 centivel unokaöcsém született.