tizenötödik fejezet

Hajnalban ébredtem a saját hangomra – halkan nyöszörögtem és néha több apró sikkantást is hallattam. Mikor aztán végleg felébredtem, észrevettem, hogy a könnyeim is irdatlanul folynak. Demon ott feküdt mellettem, láthatóan félálomba volt. Bocsánatot akartam kérni, amiért ennyire megrémisztettek az események, hogy nem hagytam őt aludni, de ő hamarabb megszólalt álmos, rekedt hangon:

- Tudod, most nagyon kellene utálnom téged…

- Bocsi. – kezdtem esedezni elhaló hangon.

- …de nyugi, nem teszem, de csak azért, amit mondtál.

Ahha, nagyszerű. Szóval álmomban beszéltem is; próbáltam visszaemlékezni, hogy mi is szerepelt pontosan az álmomban, de csak a tegnap esti történések jutottak eszembe.

- Miről beszéltem? – kérdeztem gyanakvón.

- Legtöbbször értelmetlenül motyogtál, főleg neveket: Ryanét, Irisét, Domét, meg az enyémet, de a legtöbbször azt mondogattad, hogy Set Smith, és általában ilyenkor tört rád a sírógörcs is. Ilyenkor mindig azt hittem, hogy felébredtél, mert vagy átöleltél, vagy közelebb húzódtál hozzám. Ijesztő volt, bár bevallom, miután az én nevemet mondtad, mindig tartottál egy kis szünetet, és olyan hangot adtál ki, mintha dorombolnál. Igazán hízelgő.

- Visszavonom az előbbi bocsánatkérésemet! – mondtam idegesen. Igen csak megviselt, hogy ennyire belelátott a fejembe, még ha csak álmomban is kotyogtam idiótaságokat. Neki is rá kellett volna jönnie, hogy ez csak álom volt.

Demon gyengéden lefejtette magáról egyik kezemet, és kipattant az ágyból.

- Nem szeretnél aludni egy kicsit? – kérdeztem, miközben én is felültem az ágyban.

- Nem, inkább éhes vagyok. Nézzük meg, hogy Yvette vagy Arthur felébredt-e már.

Lesiettünk a földszintre, és célba vettük a konyhát, de nem volt szerencsénk, hajnali 5-kor még senki nem volt ott. Rápillantottam Demre, és láttam elkeseredettségét.

- Ennyire éhes vagy? – kérdeztem, mire úgy pillantott rám, mintha a világ legnyilvánvalóbb kérdését tettem volna fel. Odasétáltam a hűtőhöz, és körülnéztem.

- Rántottát tudok csinálni, ha az segít. – Demon arca rögtön felragyogott, odasétált mellém, és ő is benézett a frizsiderbe. Már kivettem négy tojást, és próbáltam felidézni, hogy az én anyukám mitől is tudja olyan finommá tenni a rántottát.

- Te is eszel? – hangjában egy kis gyanakvás bujkált. Válaszul értetlenül bólintottam. Demon ezek után hosszú perceket töltött a hűtőszekrényben, én pedig megbabonázva bámultam rá. Mikor újra megláttam a fejét, a kezében plusz 4 tojást tartott, amit aztán odarakott az én felsorakoztatott tojásaim mellé.

Na, ezért utálom a férfiakat – nem is az zavar, hogy sokat esznek, az még rendjén is van, az a gond, hogy rajtuk ez a rengeteg étel sem látszik meg. Itt van például Dem, akármennyit is eszik, a hasán mindig ott maradnak a kockák, én meg kénytelen vagyok kalóriákat számolni.

Negyed órába telt, míg szerencsétlenkedések árán, de sikerült az asztalra raknom a rántottát. Demon nem finnyáskodott – hogy udvariasságból nem, vagy mert már annyira éhes volt, azt nem tudom, de jól esett, ahogy nagy hévvel lapátolta az általam készített reggelit. Percekbe se telt, mire kiürült a tányérja, de még ez sem volt elég neki, vett magához még két szelet kenyeret és azt kezdte majszolgatni.

- Volt időm gondolkozni, amíg te alukáltál – kezdte, én meg gyilkos pillantást küldtem felé, amiért újra felhozza a témát. – A helyzet az, hogy úgy néz ki, az erőtök nem nagyon használ a pokolfajzatokkal szemben. Úgy értem, Craw nem látja az ő jövőjüket meg múltjukat, Egon meg nem olvas a gondolataikban. Ez azért jelenthet valamit, nem?

Elgondolkoztam azon, amit mondott, miközben összekapartam az utolsó falat rántottát a tányéromon.

- Gondolod, hogy Iris nem sebezhetetlen ellenük? – kérdeztem, mielőtt még bekaptam volna a végső falatot.

- Majd kiderül.

Elakadt a falat a torkomon. Öklendezni kezdtem, és Demon már mögöttem is termett, hogy a hátamat kezdje veregetni. Nagyot kortyoltam az előttem lévő pohár vízből, majd intettem, hogy jól vagyok. Mikor Dem visszaült a székére, nem hagytam elterelni a témát.

- Hogy mondhatsz ilyet? – Demon láthatólag nem fogta fel, miről beszélek. – Iris az egyetlen közülünk, akinek hamarosan egy másik életért is felelősséget kell vállalnia. Hogy tehetnénk ki annak, hogy talán megsebesül, vagy ami még rosszabb… - nem tudtam befejezni, de nem is kellett, mert Demon kissé zaklatottan vágott bele a mondanivalómba.

- Értem én ezt a terhesség dolgot, meg minden, bár elég nagy felelőtlenségnek tartom, de elfogadom. Azt viszont ne várd el tőlem, hogy megértsem, ha Iris nem lesz majd ott a végső küzdelemnél.

- Tessék? – hördültem fel. Mielőtt Demon válaszolhatott volna, neszt hallottunk az emeletről. Mindketten kicsit lenyugodtunk, mert nem akartuk felébreszteni a többieket. Mikor nem hallottunk további zajokat, Dem folytatta.

- Iris hatalmának nagy jelentősége van, ő sebezhetetlen. Ők ketten Dominic-kel mindenkit el tudnának intézni.

- Ne haragudj, de ha akkor kell New Yorkba utaznunk, amikor Iris 8 hónapos terhes lesz, akkor csak a testemen keresztül rángathatjátok el harcolni. Szerintem Cade is ezen a véleményen lesz.

- Badarság. – prüszkölte Demon.

- Amúgy is ott van Cecey, ő mindarra képes, amire mi is.

- Pont ezért nem olyan fejlettek a képességei, mint nektek. – mivel látta értetlenségemet, folytatta. – Úgy értem, ti mind egy, vagy két dologra vagytok specializálódva, ő viszont mindenre képes, túl nagy ereje van, amit nem képes olyan jól irányítania. Cecey csak akkor sebezhetetlen, ha arra koncentrál, hogy sebezhetetlen legyen. Nem ítélem el őt, de annyira nem összetett személyiség, hogy egyszerre több képességét tudja használni, és félek, hogy a végső harcnál csak saját magát fogja félteni, ezért majd a fejetek felett repked, vagy láthatatlanná válik…

- Ez nem magyarázza meg, hogy miért kéne feláldoznunk Iris vagy a magzata életét.

Mielőtt Demon kontrázhatott volna, megreccsent a lépcső, és Iris lépkedett le rajta. Egymásra pillantottunk az asztal felett Demonnal, és ezennel én lezártnak tekintettem a vitát, ám az ő szeméből nem pont ezt olvastam ki.

Iris nem hallotta, miről beszélünk, rettentő izgatott volt, mikor megkérdeztem, hogy kér-e valamit enni, akkor is csak megrázta a fejét. Fel alá járkált a konyhában, és mi Demonnal szemünkkel követtük a mozgását.

Ma van az esküvőm! – hadarta Iris élénken – Igazából sosem így képzeltem ezt a napot, de meg is ölne az apám, ha megtudná, hogy még 21 éves korom előtt férjhez megyek és szülök egy gyereket. Persze egyszer el kell majd neki mondanom, de nem aggódom, még sok évig nem számítanak rám odahaza, Ausztráliában. Nem bírtam aludni, nem bírok enni, annyira izgatott vagyok!

Nem sok idő telt el azzal, hogy Iris ömlengéseit hallgattuk, ugyanis hamarosan felébredt Yvette, és reggelit készített a többieknek.

- Idő nincs sok, mademoiselle Iris, esküvő lesz nagyon hamar. – Yvette valósággal fújtatott, mikor már mindenki az asztalnál ült.

Valóban nem maradt túl sok időnk. Reggeli után negyed órával már a városháza felé tartottunk. Iris egy fehér kosztümöt viselt, és nekem először tűnt fel, hogy már meglátszik rajta a terhesség. Valósággal megbabonázott, és nem is tudtam levenni a szemem a hasáról. Boldogan karolt bele Cade-be, és nekem minden aggályom elmúlt a házasságukat illetően.

- Nem akarok ünneprontó lenni, de semmit nem látok. – suttogta Craw nekem és Egonnak, mikor már a váróban üldögéltünk.

- Ezt hogy érted? – értetlenkedett Egon.

- Hát, hogy próbáltam megnézni, hogy mi fog történni az esküvőn és utána, de folyton csak azt látom, hogy Iris egy temetőben áll.

- És tudod, hogy ez mi jelent? – kérdezte Egon, mire Craw tudatlanul megrázta a fejét.

Egy pár percre csönd lett, semelyikünk se beszélgetett, csak a folyosón járkálók cipőinek kopogását lehetett hallani. És akkor egy halk sikkantást hallottam, pont mikor beugrott valami. Rá kellett jönnöm, hogy a saját hangom hallom. Talán többeknek feltűnt volna, ha nem épp akkor szólítják Cade-et és Irist a terembe. Mielőtt Demon belépett volna az ajtón, megragadtam az öltönyét, és magam felé fordítottam.

- Craw nem látja, hogy mi fog történni az esküvőn… - szavaim nem érték el a várt hatást. – Tudod, ez mit jelent? Hogy a pokolfajzatok ide jönnek.

Demon riadtan pillantott a többiekre.

- Gondolod, hogy rájöttek kik vagytok?

- Fogalmam sincs. – suttogtam. Idő közben Iris értetlenül fordult hátra, és sürgetően intett nekünk.

- Ha rájöttek, akkor nekem talán nem kéne itt maradnom. Azazel fia vagyok, talán nem hatna túl jól, hogy a saját ellenségeimmel barátkozom.

Megborzongtam – iszonyatosan féltem, de nem mertem bevallani. Irisre pillantottam, ahogy egyre idegesebben szuggerál minket, hogy menjünk már.

- A fenébe is, - intett Demon – reménykedjünk, hogy tévedünk. Vagy ha nem, akkor bízzunk benne, hogy nem lesz hosszú szertarás.

Nem volt az, egyáltalán nem volt hosszú. Minden nagyon egyszerűen ment, igaz hűséget fogadtak egymással, aláírtak egy papírt, és boldogan megcsókolták egymást. Már-már fellélegeztem és fordultam volna Demonhoz, hogy együtt nevessünk egy jót a feltevésünkön, mikor kitárult az ajtó. Olyan hirtelen fagyott meg a levegő, hogy egy pillanatra úgy éreztem, megfulladok. Nem mertem megfordulni; láttam Cecey rémült arckifejezését, és már ettől halálosan rettegni kezdtem.

Aztán valami nagyon meglepő dolog történt: Cecey irtó gyorsan rendezte a vonásait, és felszegett fejjel elindult az ajtó felé.

- Uraim, amennyiben értem jöttek, szíves örömest magukkal tartok. – búgta barátságosan. Lassan megfordultam, felkészülve a fekete szemekre, amik az enyémbe merednek majd, de csalódnom kellett csupán kettő nagyobb darab pokolfajzat állt velünk szemben. Az egyikük már vigyorogva nyújtotta Cecey felé a kezét, de a másik megfontoltabb volt és egyenesen Demonhoz sétált.

- Mit is mondtál, hogy hívnak? – olyan közel állt Demonhoz, hogy az én lélegzetem állt el tőle.

- Cecey jó barátom, nem szeretném magára hagyni. – látszólag senkit nem zavart, hogy Dem nem a kérdésre válaszolt. Amelyikük közelebb állt Cecey-hez, az hangosan felvihogott. Szinte fülsértő volt a hangja. Önkéntelenül közelebb léptem a hozzám legközelebb állóhoz, aki történetesen Dominic volt. Alig vettem észre, mikor védelmezően átkarolta a derekam.

A vihogós odasétált a társához és jól hallhatóan súgta oda neki.

- Gondolj bele, mennyire örülnének a srácok, ha a másik két csajt is vinnénk. – mivel láthatóan nem győzte meg a társát, folytatta: - És Set… mekkora jutalmat kapnánk már.

Színpadiasan leejtette az állát, de a társa válaszát már nem hallhattuk, ugyanis Dominic felmordult mögöttem. Hirtelen olyan erősen rántott magához, hogy nem kaptam levegőt, de nem tudtam lefejteni magamról az ujjait. Oldalról hallottam, hogy Craw se nagyon tudja fékezni magát.

- Set küldött titeket Cecey-ért? – kérdezte diplomatikusan Demon, hogy elterelje a figyelmet a mögötte zajló eseményekről. Időközben Dom észrevette, hogy túlságosan szorít, és egy kicsit engedett.

- Haver, mi csak szórakozni szeretnénk, és ha nem vennéd észre a kis barátnőd is benne van. – mondta az addig felelősségteljesebbnek titulált egyed. Cecey-re pillantottam, ő már majdnem kint volt a teremből, épp mellette sétált el a bíró, aki az imént összeadta a jegyeseket. Láthatóan öreg volt és süket, mert még egyszer gratulált, és ott hagyta a termet.

- Megengeditek, hogy elkísérjem Cecey-t? – kérdezte még mindig nagyon nyugodtan Demon.

- Nem! – mondta gunyorosan a vihogós. – A csajokat akarjuk!

Azután nagyon gyorsan történtek az események. Nekem már csak az tűnt fel, hogy Demon hirtelen elém került, a teste legmélyéről tört fel valamiféle ismeretlenmorgás, és vele szemben ott volt az egyik pokolfajzat. Mindketten mozdulatlanok voltak és egymás szemébe bámultak. Sikkantást hallottam oldalról, és láttam, hogy Craw ellöki a másik pokolfajzatot, aki magával sodorta Irist is, aki neki esett egy asztalnak. Hallottam, hogy Cade odarohan hozzá, de aztán elvonta a figyelmem, hogy Demon odaoldalazott mellém, és rángatni kezdett a kijárat felé, amíg Dom és a vihogós egymásnak rontottak.

- Gyere már! – kiáltott rám Dem, miközben a pokolfajzatok el voltak foglalva. Teljesen földbe gyökerezett a lábam, alig bírtam megmozdulni a félelemtől. Demon már a csípőmnél fogva rángatott, de semmi nem segített. Csak bámultam, ahogy Dom leteperi a vihogóst, aki legalább olyan erős volt, mint ő. Aztán velőtrázó sikítást hallottam. A másik pokolfajzat Irisen feküdt. Craw és Cade egyszerre ugrottak rá, de már túl késő volt. Iris körül egyre nagyobb lett a vértócsa. Rögtön Irishez rohantam, de mielőtt bármit mondhattam volna, a vihogós pokolfajzat olyan könnyedén kapott fel, mintha papírból lennék. Átvetett a vállán, és rohanni kezdett velem a folyosón. Már kint voltunk a városháza előtti téren, mikor megláttam, hogy mögöttünk halad a másik pokolfajzat is az eszméletlen Iris-szel a karjában. Látszólag a vihogós semmit nem érzékelt erős ütéseimből, amiket a vállára mértem. Vihogva rohant egy sötét autó felé, aminek bevágott a csomagterébe. A hátamra estem, és egy percig azt hittem, kettétört a gerincem. A másik egy kicsivel kedvesebben dobta be az autóba Iris testét. Még láttam, ahogy utánuk rohan Demon és Cecey, aztán bevágták az ajtót.

Odakúsztam Irishez, de nem tudtam mit tenni. Beletenyereltem a vérébe, és hirtelen szédülni kezdtem. Sose voltam rosszul a vértől, de akkor észrevettem, hogy a vér honnan ered; Iris vészesen sok vért vesztett.

Hiába vártam, hogy meglóduljon a kocsi, még nem indultunk el. Az ajtóhoz kúsztam, és rátapasztottam a fülem. Demon hangját hallottam, ahogy arról győzködi a pokolfajzatokat, hogy hadd tartson velük, de azok hihetetlen türelmetlenek voltak. Aztán Cecey szólalt meg, de nem hallottam mit mondott. Azon gondolkoztam, vajon miért nem állítja meg az időt és szabadítanak ki minket. De aztán leesett, hogy azzal végleg beárulnánk magunkat, talán most még nem jöttek rá, hogy különleges képességeink vannak. Aztán elgondolkoztam, hogy mit tehetnék, és mindent megadtam volna, ha Iris magánál van és nem sebesülten fekszik mellettem. És akkor beugrott, hiszen nem is ő vérzik, a saját sebét be tudná gyógyítani, a magzattal van gond. A felismerés úgy csapott belém, mint a villám. Valószínűleg a sokk miatt ájult el, nem a fájdalomtól – legalábbis nem a testi fájdalomtól. Villámot akartam szórni a pokolfajzatokra, vagy lavinát, de féltem, hogy azzal én leplezem majd le magunkat.

Aztán a kocsi hirtelen meglódult, és én reményvesztetten rogytam le Iris mellé, és hamarosan én is elvesztettem az öntudatomat.