tizenhatodik fejezet

Arra ébredtem, hogy a vihogós jóval kedvesebben és lassabban kiemel a kocsiból. Még egy percig hitegettem magam, hogy csupán az álmom folytatódik, és Dominic tart a karjaiban. De aztán valami nagyon ismerőset hallottam. Cecey búgó hangján győzködte a másik pokolfajzatot, hogy vigyék Irist kórházba, de lehetetlen volt meggyőzni. Kinyitottam a szemem, és az első amit megláttam, a pokolfajzat kárörvendő mosolya volt.

- Jó reggelt, napsugár! – az ő szájából olyan nagyon gorombának hatott ez a mondat, hogy hányingerem támadt. Vajon miért nem lehet mindegyikük annyira csábító, mint Set Smith? Sokkal kellemesebb időtöltés lenne egy csomó jóképű sátánfajzattal múlatni az időt, mint ilyen gusztustalanságokkal.

Egy sötét, pinceszerű helyiség felé haladtunk, és én kapálózni kezdtem.

- Tudok a saját lábamon menni. – bosszankodtam.

- Tudom én aranyvirág, csak hát nem bízom benned.

Próbáltam szemkontaktust teremteni Cecey-vel, de nem nézett rám, csak a másik pokolfajzatra koncentrált. Nem sokat gyalogoltunk a dohos picefolyosón, mikor egy világosabb, kimondottan elegáns terembe értünk, ahol piros bársonnyal voltak bevonva a falak. A vihogós kicsit sem gyöngéden ledobott a földre, de a várt fájdalom elmaradt, mert párnákra estem. A másik mellém fektette Irist, és azt mondta ne mozduljunk. Cecey nem maradt ott, követte őket, és még mindig beszélt. Egy nagy kétajtós kapun léptek be, de akármennyire nyújtózkodtam, nem láttam, mi van belül.

Csak pár percre hagytak minket kettesben, és én azalatt az idő alatt nem tudtam gondolkozni. Túl gyenge és gyáva voltam ahhoz, hogy megkíséreljem a szökést, és Irist amúgy sem hagytam volna magára.

Hirtelen kicsapódott a kapu, és Set Smith rontott ki őrjöngve.

- Mégis ki engedte meg, hogy elmenjetek? Ki adott felhatalmazást arra, hogy elhozzátok őket ide?

A köztünk lévő oszlopok miatt még nem láttam őt, csak a hangját hallottam, de így is különös izgalom fogott el, hogy hamarosan láthatom. Nagyot nyeltem, és felkészültem a percre, amikor mélyen a szemembe bámul majd.

De elmaradt a várt bizsergés, ugyanis Set Smith egyetlen percre sem nézett a szemembe.

- Elnézésüket kérem, amiért kitettük magukat ennek a fárasztó utazásnak. – magyarázta, és közben végig gondosan elnézett a fejem fölött. Mögötte állt a két pokolfajzat, de Cecey sehol sem volt.

- Természetesen ez a két balfék kellő büntetést kapnak, miután kikísérték magukat.

Ekkor olyat láttam az említett pokolfajzatok szemében, amiről álmodni se mertem volna, száz százalékosan kivehető volt a rettegésük.

- Kérem… miattunk igazán nem szükséges… - kezdtem bele a mentegetésükbe, bár fogalmam sem volt, miért mondom, amit mondok. Szemernyi együttérzést se várhattak volna tőlem, mind azok után, amit tettek. Erre rá is döbbentem a következő percbe és érthetetlen haragra gerjedtem. Megpróbáltam visszafogni magam, ezért az ajkamba haraptam, ami rögtön vérezni kezdett, olyan erővel vájtam a fogaimat a tulajdon húsomba.

És akkor a végső pillanatban Set Smith végre rám nézett. Láttam, hogy iszonyatosan fel van dúlva, és egy egészen furcsa késztetést éreztem, miszerint rá kellene ugranom és fogaimmal szétmarcangolnom őt. Egyszerre kívántam a halálát és kívántam a testét. Majdnem beleőrültem abba töredékmásodpercbe, aztán erőt vettem magamról és Irisre fordítottam a tekintetem.

A két pokolfajzat odasétált hozzánk, az egyikük újra a karjaiba vette Irist, a másikuk pedig felsegített engem, és feszített tempóban a kijárat felé kezdett vonszolni.

- Na és Cecey? – kérdeztem felháborodva, miközben próbáltam visszafordulni, hogy lássam Set Smith arcát, de ő mereven bámulta a földet. A nagy darab pokolfajzat túl erősen tartott, de ha csak egy másodpercre is enged a szorításán, akkor biztosan ráugrok Smithre.

- Mi lesz Cecey-vel? – kiáltottam még utoljára, mielőtt eltűntünk a dohos folyosón.

Mikor kiértünk a fényre, körül néztem. A sikátorban voltunk, ahol először láttuk Dommal a pokolfajzatokat. A kísérőink hamarosan ott hagytak, és visszaindultak a föld alatti terembe, ahol talán a kivégzésük lesz a következő programjuk.

Miközben a próbáltam talpra állítani Irist, hogy könnyebben tudjam támasztani, azért fohászkodtam, hogy Craw lásson már meg minket, és jöjjenek már, hogy mihamarabb a kórházba érjünk. Pár perc múlva megjelent Dom, nem mondott semmit, felkapta Irist és villámgyorsan elrohant. Nem álltam a sikátorban sokáig értetlenül, hamarosan Mr Bakerfield autója fékezett le, és a benne ülő Craw intett, hogy siessek. Cade ült a vezető melletti ülésen, és láthatóan nagyon féltékeny volt Domra, amiért neki jutott a szupergyorsaság. Út közben Bakerfield kifaggatott, és én mindent részletesen elmeséltem, kivéve persze azt a dolgot, hogy milyen szívesen téptem volna le Smith ruháit. Mikor rákérdeztem, hogy vajon Cecey-t miért tartották ott, néma csönd lett. Nem olyan csend, amikor úgy érzed, rajtad kívül mindenki tudja a választ, hanem olyan csend, mikor tudod, hogy senki nem tud értelmes magyarázatot adni.

Ahogy leparkoltunk a kórház előtt, Cade kipattant, és már rohant is a bejárat felé. Mr Bakerfield komótosan járkált, míg mi Crawforddal értelmetlenül bámultunk egymásra.

- Mr Bakerfield, mit gondol, miért nem használ Craw és Egon ereje a pokolfajzatokkal szemben?

- Nyilván azért, mert ők nem olyasmire képesek, ami kézzel fogható. – magyaázta nyugodt, szinte éneklő hangon.

- És akkor maga szerint Iris… - kezdtem bele, de Bakerfield félredobva udvariasságát, közbevágott.

- Iris teljesen más tészta, te magad is látta, hogy a teste önkéntelenül begyógyította a saját sebhelyeit. Ez nyilvánvalóan azért történt így, mert egy sérülés általánosságban szemmel látható.

Kézzel fogható, szemmel látható… nem akartam beolvasni a mindig kedves Mr Bakerfieldnek, de halálosan ideges voltam.

- Mindemellett, Florette, te vagy az egyetlen, aki látta, ahogyan saját magát meggyógyítja.

Egyet értően biccentettem, majd mi is beléptünk a kórház ajtaján.

Nem kellett annyit várni, mint amennyit hittük, hogy kell. Másfél óra múlva Cade már sétált is ki, hogy közölje velünk a rossz hírt, amit mindannyian sejtettünk, csak nem akartuk elhinni, olyan szörnyen hangzott. Én direkt kiszűrtem a hangját, nem akartam hallani, elég volt a többiek arcát figyelni.

Akárhogyan nézzük, veszteség ért minket – elvesztettük Cecey-t, akit feltehetően már alaposan kifaggattak, és mindent tudnak rólunk. És bizonyos értelemben elvesztettük Irist is.

Mikor beléptem a szobájába, egyedül volt. Bár Cade megpróbált nem elmozdulni mellőle, őt is kicsit szíven szúrta ez az egész dolog, még ha nem is a vér szerinti gyerekéről volt szó.

- Életem legszebb napjának kellett volna, hogy legyen. – suttogta Iris, mielőtt én bármit mondhattam volna. Arra gondoltam, hogy ha Cade lett volna az apja, akkor bizonyára ez a gyerek is rendelkezett volna azzal a hatalommal, amit Cecey is birtokol és akkor képes lett volna megvédeni magát.

Nem sokáig maradtam a kórházba, mire kijöttem Iristől, addigra Mr Bakerfield már hazavitte Crawfordot, Egont és Demont. Dom szökkent mellém, miután elbúcsúztunk Cade-től, aki bennmaradt Iris-szel, amíg a lánynak szüksége volt rá, mármint gondolom a házastársak ezt megteszik egymásért, nem?

- Ez a nap egyszerűen… - kezdte Dom, és magamban már be is fejeztem a mondatot. Fertelmes, szörnyű, rémálomba illő. Pont ezért lepett meg Dom befejezése. - …fenomenális volt.

Úgy pillantottam rá, mint aki megőrült. Miután látta a pillantásomat, rendezte a vonásait, majd közölte, hogy persze nagyon sajnálja, ami velünk történt, és biztos szörnyű volt a pincében. Megingattam a fejem – nem avattam be, de annyira nem volt ijesztő. Oké, oké persze nagyon aggódtam Irisért, de az egyetlen, ami félelmetes volt az a pokolfajzatok közelsége és kíváncsiság, hogy megtudjam mi fog történni. De azt hiszem elég elégtétel volt, ahogy láttam Set Smith arcán, hogy mennyire nem tetszik neki, amit az engedélye nélkül csináltak az alattvalói. Az eszmefuttatásból Dominic keze rántott ki, amit az arcom előtt lóbált, próbálva felhívni magára a figyelmet.

- Van kedved sétálni, vagy szeretnél minél hamarabb otthon lenni? – kérdezte, miközben már nyújtotta is a karját, aminek segítségével rá tudok ugrani a hátára, és haza tud rohanni velem, de megráztam a fejem, és inkább belekaroltam a felkínált kézbe.

- Rettentő éhes vagyok, egy pizzában benne vagy? – kérdeztem, pedig már előre tudtam a választ. Nem csak Demon képes mindent felfalni, Dom is mindig benne van a buliban, ha kajáról van szó. Így hát elindultunk a városközpontba, ahol egymást érik a beülős helyek. Ez Amerika, csak van akkora szerencsénk, hogy valahol kapun pizzát.

Már mentünk egy ideje, de nem éreztem, nem fáradtam el, talán még mindig tombolt bennem az adrenalin a délelőtt történtek miatt. Plusz végig beszélgettünk, időm se lett volna elfáradni, vagy valami (de ha mégis, akkor is csodásan meg tudtuk volna oldani a problémát, ugyanis Dom nem nagyon fárad el, ugye, egyszerűen felkap, hazarohanunk, és rendelünk egy pizzát – vagy kettőt). Már-már meg is feledkeztem volna arról az apró tényről, hogy délelőtt az ellenség főhadiszállásán jártam, mikor Dominic hirtelen megtorpant mellettem. Először nem tudtam mire vélni ezt, de aztán láttam, hogy meg van rémülve. Nem sok időm volt lacafacázni, tudtam, hogy mi a következő állapot, és nem nagyon akartam, hogy ez bekövetkezzen. Körbepillantottam, hogy megnézzem, van a környezetemben pokolfajzat, és akkor fájdalmasan ért a felismerés, hogy mi léptünk az ő területükre. Az út túloldalán nyílt az a sötét sikátor, ahol a bejárata van a pincebeli főhadiszállásuknak. Újra Domra pillantottam, és most már tisztán láttam a gyűlöletet és dühöt a szemében. Nem kell gondolatolvasónak lenni ahhoz, hogy meg tudjam állapítani, hogy mit akart tenni abban a percben. Célirányosan elindult az úton, úgy hogy esélyem se volt utána kapni, és megállítani. Ha nem halad el éppen akkor egy busz az úton, és nem dudál rá fülsiketítően az éppen elélépő Domra, akkor biztos vagyok benne, hogy barátom hipnotizálva sétál le a pincébe, és valami óriási baklövést követ el.

Aztán mégis sikerült őt meggyőzni, hogy nem a legokosabb döntés hirtelen felindulásba lecsapni rájuk, és Dominic is belátta, hogy nem jó terv stratégia nélkül támadni. Mondanom se kell, ezek után már egyikünk se kívánta annyira a pizzát.

Ha azt gondolná valaki, hogy az elkövetkezendő napok könnyebben teltek, hát az nagyon téved. Nem csak Iris lelki válsága miatt kellett aggódnunk, hanem Cecey miatt is, hiszen akármennyi időt tippeltünk, még mindig nem tért haza. A suliban mindannyian kerestük a pokolfajzatokat, de csak mint korábban, most sem futottunk velük egyszer sem össze. Ráadásul Ryant is próbáltam elkerülni. Úgy éreztem, egyre nagyobb veszélybe sodrom, ha vele maradok – és ezzel kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy Domnak teljesen igaza volt, nem kellett volna elkezdenem kötődni valakihez. Ryan ezt nem viselte túl jól, bár véleményem szerint az eltávolodásomat csak annak tulajdonította, hogy megijedtem attól, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz. Azt reméltem, ennyiben is fogja hagyni a dolgot, ami így szépen lassan elévül, és aztán lassan majd szexi gimnazista pompon lányok vetik rá magukat, és abban a pillanatban elfelejti a nevemet, amint lecsapnak rá a csajok. Azonban nem volt ekkora szerencsém, ugyanis szerdán ebédszünetben odasétált az asztalunkhoz, és egy egyszerű kifogással, mint hogy a spanyolóra egy távolabbi teremben lesz, elrángatott a barátaim mellől.

- Figyelj, nem tudom, mi ütött beléd, hogy mitől riadtál meg ennyire, de nekem elmondhatod… Tényleg szeretném tudni. – győzködött, mivel látta, hogy bizonytalan vagyok a válaszban. Valóban úgy pörögtek az agykerekeim, hogy vajon mit is kéne válaszolnom neki. Nincs véletlenül könyv arról, hogyan koptassunk le egy gimnazista fiút?

- Ha nem akarod, hogy ilyen gyorsan haladjunk a kapcsolatunkban, akkor én nem erőltetem… - folytatta, és én olyan szívesen leállítottam volna, hogy nem erről van szó, de aztán átgondoltam a lehetőségeimet: vagy az igazat mondom, ezzel kockáztatva, hogy komplett idiótának tart és elhíreszteli a suliban, hogy dilinyós vagyok, vagy pedig hazudok. Akármennyire is nem akartam ezt, mégis az utóbbi lehetőség mellett döntöttem.

- Tudod, ez talán nem működik kettőnk között. – hadartam, miközben megpróbáltam nem a szemébe nézni.

- Miért gondolod ezt? Történt valami Johnny-nál, ugye?

- Nem, nem! – megragadtam a vállát, semmiképp nem akartam, hogy közel kerüljön a pokolfajzatokhoz. De sajnos nem sikerült meggyőznöm őt. Túlzott tiltakozásom csak még inkább fokozta azt a feltevését, hogy bántottak.

- Ryan, én csak… - gondolkoztam, most kéne valami frappánsat hazudni. – …másba vagyok szerelmes.

Hát kiböktem, a hazugságok hazugsága. Mégis milyen értelmes ember dobálózik olyan szavakkal, hogy szerelem egy középiskolás focista füle hallatára. Hogy lehetnék bárkibe is szerelmes én, mikor azt sem tudom, mi az a szerelem. Szavaim látszólag elérték a várt hatást, ugyanis Ryan kissé hátrahőkölt, és a szája elé kapta a kezét.

- Ismerem? – kérdezte kissé undorodva pár perc múlva.

Nem volt kiút, ha már hazudtam egyszer, akkor folytatnom kell. Elindultam a lejtőn, és nem tudok megállni. Most kéne az a pause gomb az életbe, aztán szépen lassan mindent visszatekernék és elmondanám az igazat. Százszor is elmondanám, mint hogy tovább hazudjak.

- Igen, talán ismered. A neve… Demon Hodge.