Augusztus 2., Kedd
Meg kell győznöm Lucát, hogy semmiképp ne tetováltassa magára a kisfia születési dátumát, akármilyen boldog nap is ez számára. Mindketten tudjuk, hogy megbánná, mármint a tetoválást. És egyébként is, hogy néz az ki, hogy július 30, egy karon? Igen, igen csak hogy a kicsinek még nincs neve. Hivatalosan legalábbis. Lucát nem is nagyon akarták addig elengedni, amíg nem anyakönyvezik rendesen a kisfiát, de Máté elintézett valamit, és így Lucának nem kellett előadni a betanult nagymonológot, hogy a kisfiát még hozzá kell szoktatnia az új környezetéhez. Így ma délelőtt hazajöttek, de nem sokáig maradnak, ugyanis az esküvő után nem sokkal elköltöznek a saját, külön házukba. Most még nem szomorkodom emiatt, és szerintem az első külön töltött napon se fogok még, de aztán szép lassan rá fogok jönni, hogy üres a ház. Rebi és Balu még július elején költöztek haza az apukájukhoz, de tegnap ők is meglátogatták Trotyit. Ja, mert hogy név híján a kisfiút mindenki Trotyinak hívja, mert hát valljuk be, igazából ő még csak egy trotyi. Bármit is jelent ez a szó. Lucát eleinte bántotta ez az elnevezés, de aztán megbékélt vele, és akárhányszor Máté megpróbálja rávenni, hogy végre nevezzék el, mindig felszólal Trotyi érdekében, aki amúgy tündéri kisfiú. A nyugodtságát valószínűleg nem Lucától örökölte, de a szeme olyan színű, mint az anyukájáé. Élete eddigi napjai alatt annyit sikerült megtudnunk róla, hogy csak akkor képes elaludni, ha hallja a mamája szívverését. Hát nem rohadt édes?

- Elemér… - dünnyögte az újabb ötletbörze alatt Luca. A szobájában voltunk, ami most telis tele volt babaholmikkal. Trotyi az ágyában feküdt, de kis kezével szorongatta Luca úját, aki kicsit kimerülten ült az ágy melletti fotelben. Az én ölemben Dani volt, épp vigyáztunk rá, amíg anyu és nagyi nagybevásárolnak. Máté az új ház építéséhez ugrott ki, mert Luca megkérte, hogy ültessen fákat, hogy mire Trotyi felnő, legyen neki is… hát fája.

- Nem, az Elemért már elvetettük, mert a régi szomszéd bácsira emlékeztet.

- Ja, tényleg. – sóhajtott Luca. – Sose gondoltam, hogy ez lesz a legnehezebb része a dolognak. Ha kislány lett volna, akkor természetesen az anyukámról neveztem volna el, de fiú lett. – rámosolygott az alvó kisbabára.

- Hát akkor nevezzétek el az apukádról!

- Az nem jó, a te apádat is úgy hívják. Milyen lenne, ha pár év múlva mesélnék egy történetet Paliról, és akkor megkérdeznék, hogy most az apámról, a bátyámról vagy a fiamról van szó? Az nem jó.

- És Máté apukája? – kérdeztem unottan. Legalább száztizennyolcadszorra folytattuk le ezt a beszélgetést.

- Nem, az Istvánnál valami különlegesebbet szeretnénk…

Újabb mély csend következett, ami az első hasonló esetben még gondolkozással telt, de azóta kifogytam az ötletekből.

- Az nem ér, hogy a Dani már le van stoppolva. – dünnyögött újra Luca, abban a percben, mikor Máté belépett az ajtón. Köszöntésképp szájon csókolta Lucát, majd boldog arccal meglobogtatta a kezében lévő utónévtárat. Miután leült mellém az ágyra, kinyitotta az első oldalon.

- Mondj egy számot! – szólította fel Lucát.

- Öhm, legyen 6. Nem, inkább 12. Vagy 30, mivel akkor született Trotyi. Vagy 2, mivel…

- Oké, akkor 6? – kérdezte Máté, majd végig húzta az ujját az első 5 fiúnéven. Aba, Abád, Abbás… csak arra tudtam gondolni, hogy egy véletlen folytán szegény unokaöcsém örökéletére valami béna, lúzer névvel fog élni. Abbot, Abdiás…

- Ábel. – jelentette ki Máté.

Mindketten Lucára pillantottunk. Először elgondolkozott, majd az ujját szorongató Trotyira nézett.

- Nem is tudom… - mondta halkan. – Neked tetszik? – nézett Mátéra, aki bólintott.

- Szabad Ábel. – suttogta, majd elégedetten elmosolyodott. – Azt hiszem, tetszik… Akkor ezt megbeszéltük. Remélem Trotyinak is tetszeni fog.

A nagy boldogságban magukra hagytam a friss jegyeseket. Ha Luca először mondja a 30-at, akkor Trotyi most az Agaton nevet viselné.

Dani nagyon ficánkolni kezdett az ölemben, ezért úgy döntöttem, kiviszem a parkba, hogy egy kicsit szabadon játszhasson. Oké, tudom, ő nem egy kiskutya, de mindenkit biztosítok, hogy nagyon élvezte a dolgot.

Mikor már a nagy fa árnyékában ültem, Dani pedig egy pillangót üldözött a törzs körül a gondolataim egy kicsit újabb irányt vettek. Már megemésztettem, hogy végre van neve az unokaöcsémnek, és sajnos újra kénytelen voltam rádöbbenni, hogy mennyire hiányzik Mika. Hiába próbáltam elütni az időt, segíteni Lucának, anyunak, sőt még Árpinak is egy lány meghódításában, semmivel sem tudom elterelni a figyelmemet, önmagamat nem tudom megtéveszteni. Igen, mindezt azért, mert a Benezra család nyaralni ment, egy teljes hétre.

Miután velem együtt Mika hazatért önkéntes párizsi száműzetéséről, amiről a szülei azt hitték, hogy velem tölti a Balaton parton, volt köztünk egy kis összezördülés, amit sikeresen megoldottunk. Na jó, Mika megoldotta, köztudott, hogy a problémák kezelésében én sosem voltam jó. De aztán kénytelen-kelletlen bevallotta, direkt az utolsó nap, hogy egy hétre kötelező családi nyaralásra van ítélve, Görögországban. Ó szegény, gondolná a normál ember, de ő teljesen mást mondott – mondhatni bocsánatért kezdett esedezni, amiért itt hagy, de a szülei ezt már hónapokkal ezelőtt lefixálták, és hiába győzködte Lolát, hogy adja át a repülőjegyét nekem, a nővére hajthatatlan volt. Én meg jó kislány módjára megpróbáltam nem hisztit csapni. Végül is mi jogon várhatnám el, hogy engem vigyenek el a saját lányuk helyett, nem? És persze tudtam, hogy Mika is nehezebben menne el, ha látná, hogy én szomorú vagyok. Azt gondoltam, nem lesz nehéz, hogy majd eltöltöm az időt mindenfélével – családommal, barátaimmal. Csak hogy ez nem ilyen egyszerű, ha az ember barátai nevezetesen a Fanni és Bálint nevet viselik, ugyanis ők teljesen megbízhatatlanok, mivel a megbeszélt programokat elfelejtik, vagy jobb dolguk akad. Persze, örüljenek csak, legyenek együtt, és feledkezzenek el régi jó, barátjukról. Igen, igen, rólam van szó. Mesi táborban van, és remélhetőleg jól érzi magát, festeget, meg rajzolgat egész nap, és olyanokkal lóg együtt, akik olyanok, mint ő. Ezt most nem sértésként mondom, de az átlagember, nem nagyon érti meg őt. Ja, igen most rejtetten utaltam rá, hogy átlag feletti vagyok, mert én viszont valamit kapizsgálok. Persze az is lehet, hogy átlag alatt vagyok, valakinek ott is lennie kell.

Lényeg, a lényeg a közös fánk alatt üldögélve újra csak azon kaptam magam, hogy az esti hívását várom. Igaz, még csak egy napja ment el, és most feltehetően egy nagyon szép görög emlékművet nézeget, de azért reménykedem benne, hogy néha rám is gondol.

Elmélkedésemből egy hang rántott ki.

- Szia, zavarlak?

Felnéztem a jövevényre, és kicsit elcsodálkoztam, mikor Dórit láttam meg. A kórházas találkozásunk óta egyszer már összefutottam vele még a kórházban. Sokkal jobban nézett ki, már nem tűnt annyira leharcoltnak, sőt élettel telinek és jókedvűnek tűnt.

- Épp hozzátok igyekszem meglátogatni Trotyit.

- Ó, te még nem is tudod a nagy hírt: Trotyi végre kapott nevet.

- Nahát, és végül Párisz vagy Hektór lett? Bár mikor utoljára találkoztam velük, akkor Luca épp eldöntötte, hogy Nutella lesz, mert azt ette, mikor terhes volt, Máté meg győzködte, hogy az túl lányos. – mindketten elmosolyodtunk, felidézve a hosszú eszmecseréket, amik a kicsi nevéről folytak. Aztán úgy döntöttem, inkább hazamegyek én is Dórival, ott úgyis találok társaságot, és Dani is egyre feltűnőbben kezdett rágicsálni egy virágot. Út közben megkérdeztem Dóritól, hogy mi újság, mivel kíváncsi voltam, hogy áll-e más dolog is annak hátterében, hogy újra visszatért az életkedve az új jövevényen kívül.

- Tudod, érlelődik bennem egy terv, amit még senkinek nem mondtam el. Úgy értem, kinek mondhatnám Lucán meg Mátén, és persze rajtad kívül. Ti vagytok az a három ember, aki még beszél velem. – ez még szánni valóan is hangozhatott volna, de olyan életvidámság sugárzott Dóri hangjából, hogy elfelejtettem, hogy mennyire szomorú dologról is mesél. Végül is nem csak az úgynevezett barátai, de még az anyja is elhagyta.

- Szóval úgy döntöttem, kézbe veszem a sorsom és teszek valamit annak érdekében, hogy elérjem azt, ami jó nekem, még ha ez nem is valósul meg. Meg kell próbálnom, mert ha nem tenném, akkor azt egyszer még nagyon megbánnám.

Egyre kíváncsibb lettem, de Dóri még tovább csigázott.

- Már csak a terv kivitelezésén gondolkozom, azt már nagyjából eldöntöttem, hogy megteszem a kellő lépéseket, és… most jutott eszembe egy nagyszerű ötlet…

- Ne csináld már, avass be! – kiáltottam fel kíváncsian.

- Amerikába megyek, hogy megtudjam, hogy Marcinak is annyira fontos vagyok-e, mint nekem ő.

- Huh! – ennyi csusszant ki a számon. Meglepődtem, pedig valahol sejtettem, hogy ide fogunk kilyukadni.

- És talán ez önzőn fog hangzani, de igazából nem kéne egyedül utaznom, végtére is, neked is lenne okod velem tartani.

- Miért? – egyik csodálkozásból a másikba estem. Eszembe jutott, hogy Marci milyen érzelmeket táplált irányomban, és nem nagyon tudtam elképzelni, hogy vajon Dóri miért akarja mégis annyira, hogy vele tartsak, mikor gyakorlatilag szerelmet vallani akar neki.

- Sosem érdekelt, hogy mi is történt pontosan azon a tetőn a baleseted napján? Mert Marci az egyetlen, aki ezt meg tudja neked válaszolni.

Belém bújt a kisördög, mert bár eddig állítottam, hogy számomra nem fontos minden apró részlet a zuhanásommal kapcsolatban, hirtelen, ahogy felsejlett előttem a lehetőség, hogy talán mégis megtudok valami közelebbit, én is úgy éreztem, nem hagyhatom veszni hagyni az alkalmat. Az az aprócska tény, hogy ezért Amerikába kell jutnom, ekkor még nem foglalkoztatott túlságosan.

Hirtelen felindulásból döntöttem, ez nem vitás, de megfogadtam, hogy bármi áron, de Dórival tartok. Persze ez nehezebb lesz, mint leszökni a Balatonhoz, de mégis úgy éreztem, mintha épp annyira megvalósítható lenne. Dórival a szobámba tartottunk ötletbörzét, hogy hogyan is juthatnánk ki a legolcsóbban és leggyorsabban Amerikába. Az első problémát a vízum jelentette, és amíg erre nem találtunk megoldást, addig tovább se nagyon tudtuk tervezni a dolgot.

- Ki tudja mennyit kell várni egy vízumra, és máris augusztus van. Mi van, ha Marci soha többé nem jön haza? – fakadt ki Dóri egy alkalommal.

- Nyugi, ki fogunk jutni valahogy. – nyugtattam meg, bár még én magam se tudtam a megoldást. Örültem, amiért végre akad valami ami hosszabb időre eltereli a figyelmem Mikáról, bár valahol mélyen azt is tudtam, hogy ő mennyire ellenezné ezt az ötletet, és nem csak azért mert semmi esélye nincs, hogy sikerül kijutnunk, hanem mert enyhén szólva nem kedveli Marcit. Ezért eldöntöttem, hogy mindent a háta mögött fogunk csinálni (bár Dóri ezt még nem tudja, és ha rajtam múlik nem is nagyon tudja meg) ha lehetséges, még azalatt kell indulnunk, míg nincs itthon, ez az egyetlen módja annak, hogy ne állítson meg.

Pontban hétkor hívott. Összerezzentem, pedig már vártam a hívását. Dóri épp a mosdóban volt, és úgy gondoltam, hogy mire visszaér, már le is zárom majd a beszélgetést, bár még fogalmam sem volt, hogy mivel fogom lerázni Mikát. Aztán persze ahogy meghallottam a hangját, teljesen elfelejtettem az egész tervemet. Már percek óta ömlengett a gyönyörű tengerpartokról és csodás butikokról és a fergeteges ételekről, meg a csodás műemlékekről. Valami béna dumát nyomtam be, hogy álmos vagyok és társasjátékozni fogunk, és így abban a pillanatban, ahogy Dóri belépett a szobába, leraktam a telefont. Bele sem mertem gondolni, mit gondolhat Mika.

Még pár óráig töprengtünk a szobámba, bár egyre gyakrabban kalandoztunk el más témák irányába, és a végén már nem is féltem az utazástól. Úgy értem, már nem éreztem, hogy kínos lesz a hosszú repülőút Dóri mellett, mert tudunk majd beszélgetni. Azért ez biztosan egy pozitívum…

Augusztus 4., Csütörtök

El se hiszem, hogy ennyi időnek kellett eltelnie, míg végre rátalálunk a megoldásra.

Épp a Lepkében üldögéltünk, és megint végigbeszéltük, hogy mit is fogunk tenni, ahogy leszálltunk a repülőgépről. Az ez előtt lévő részeket félre tettük, hogy majd később átgondoljuk, bár éreztük, hogy nagyon is szorongat az idő – igaz engem jobban, mint Dórit. Mika hétfőn hazajön, és ha itt talál, akkor soha többé nem lesz alkalmam meglógni előle, ami azért nem annyira rossz dolog. De ezt ki akartam verni a fejemből, nem gondolhattam arra, hogy Mikával töltöm az időt, mert akkor abban is elbizonytalanodtam, hogy Dórival akarok-e tartani. És akarok, tényleg, és amúgy sem hagyhatnám, hogy egyedül utazzon, meg amúgy is… mennem kell és kész.

Szóval ott ültünk a Lepkében, valami üdítőt szürcsölgetve, mikor belépett Robi, életünk megmentője. Beavattuk a tervünkbe, és ő rögtön megrántotta a vállát, hogy ez ugyan nem probléma. Úgy ugrottunk a nyakába mindketten, hogy kis híján leesett a székéről, pedig akkor még nem is tudtuk, hogyan tud a segítségünkre válni.

- Vízum és repülő ügyben tudok segíteni. Vízum nem kell, amennyiben nem akartok kint tanulni, vagy dolgozni... – Dórival egymásra pillantottunk. Jobb lett volna tájékozódni (amit később meg is tettünk, már beszüntették ezt a szabályt. Uh…)

- Az apámnak pedig állandó szerződése van egy csomó légitársasággal, akár már holnap indulhattok is.

- Oké, akkor indulnánk.

- Tessék? – néztünk Robival mindketten Dórira, pedig nekem nem kellett volna ennyire meglepődnöm, nekem annál jobb, minél előbb indulunk, Mika miatt, ugye.

- Átgondoltátok ezt? Kettesben Amerikában? Teljesen titokban?

- Nem teljesen titokban, veled tartjuk majd a kapcsolatot, mindent tudni fogsz rólunk, így ha valami óriási baj van, értesíted a szüleinket. – magyarázta Dóri, majd egy nagy mozdulattal hozzám fordult. – Ne aggódj, van egy csomó pénzem, anya egy csomót félretett csak nekem, valahogy eljutunk majd Marciékhoz, neked csak annyi a dolgod, hogy útitársam légy.

Bevallom, nem lettem meggyőzve, de tudtam, hogy cselekednünk kell, hogy mindketten megtudjuk a nekünk járó igazságot.

Máténak és Lucának beadni egy kamusztorit már nehezebb volt. Félek, végig tudták, hogy hazudunk arról, hogy csak egy közös barátunk vidéki házában töltünk pár napot, de illedelmesen nem kérdeztek rá a dolgokra. Tudtam, hogy Lucát bántja a dolog, eddig mindig mindenbe be volt avatva velem kapcsolatba, mindent tudott rólam, és most meg… De ezt még mindkettőnknek meg kell szoknunk, úgy értem, ő most már anyuka és hamarosan feleség, és el fognak majd költözni, és ez… biztos, hogy nehéz lesz.

Estefelé kaptuk meg a jelet Robitól, hogy mindent elintézett nekünk, már csak annyit kell tennünk, hogy holnap hajnali 6-ra kiérünk a reptérre.

Ha ezt anya megtudná, megkínozna. Ha Mika akár csak sejtené, már halott lennék.

Augusztus 5., Péntek

Luca nyúzott volt, és fáradt, de mindenképp el akart búcsúzni tőlünk. Kijött velünk a kapuig, ahol már ott állt Robiék kocsija, amivel a reptérig mentünk. Búcsúképp megöleltem őt, és bár nem tudtam a szemébe nézni, a fülébe súgtam, hogy mindent el fogok neki mondani.

Fogok, mert ha akkor beavattam volna, elszólta volna magát, és akkor valahogy kitudódik a dolog, és én életfogytiglani szobafogságra leszek ítélve, és a dolog valahogy Mika fülébe jut. Az egyetlen, aki tudhat erről az Robi, aki már a kocsiban várt minket. Az út a reptérig nagyon gyorsan eltelt, Dóri nagyon izgatott volt, látszólag már el is feledkezett arról, hogy hazudnunk kellett azért, hogy eljussunk idáig, hogy hajnalban egy kocsiban a reptér felé tartsunk.

- Átgondoltátok, ezt lányok? – kérdezte Robi még egyszer utoljára, mielőtt ott hagyott volna minket a detektoros kapunál. Dóri válaszul hevesen bólogatni kezdett, és sürgetően elköszönt Robitól, miután még egyszer nagyon megköszönte, amit tett. Én már bizonytalanabb voltam, vártam, hogy Robi mond valamit, hogy megpróbál visszatartani, de végig tudtam, hogy úgyse fog. Luca se tette, ő se. Az egyetlen, aki megpróbálná, és aki képes lenne meggyőzni, az most nem is sejti, hogy mire készülök. Egy pillanatra halálra rémültem, mikor úgy láttam, Mika közelít felém villámszóró szemekkel.

- Nem mondhatod el neki, akármennyire is könyörög, oké? Bízom benned Robi, csak ne mondd el neki. – mondtam minden egyes szót nagyon artikulálva.

- Hát, akkor jó repülést! – mondta Robi, és én a nyakába zuhantam. Dóri választott szét, mikor a kézipoggyászomat rárakta a futószalagra.

És aztán átléptem a detektoros kapun, egyik oldalon Dóri várt mosolyogva, a másikon pedig Robi integetett. Akkor éreztem először, hogy átléptem a sötét oldalra, és már minden lehetőségem elveszett, hogy visszaforduljak.

De aztán egész jól éreztem magam Dóri társaságában addig, amíg nem szállhattunk fel a repülőre. Hogy kicsit megnyugtasson, előkapott egy körömlakkot, és miközben csacsogott, a körmeimet festette. Eszembe jutott, hogy régebben Luca is próbálkozott ilyesmivel, de mindig katasztrófa lett a végeredmény. És aztán eldöntöttem, hogy mostantól semmire sem gondolok, ami nem kapcsolódik Dórihoz, Marcihoz vagy Amerikához, bár tudtam, hogy ezt nem tudom majd betartani.

Felszállni a repülőre olyan érzés volt, mint magam mögött hagyni a múltamat, pedig egyáltalán nem volt szükségem ilyesmire akkor. Akkor éreztem úgy másodszorra (és utoljára) hogy még van esélyem visszafordulni, de akkor már eszem ágában sem volt.

Tudtam, mit akarok: az igazságot, bármi áron.