Augusztus 7., Vasárnap

Éjjel van, ez nem vitás. Álmos vagyok, ezen sincs semmi furcsa. Ja, és nagyon kétségbe vagyok esve. A repülés, a landolás mind semmik voltak ahhoz képest, ami most van. Már nem is tudom, mióta tengődünk a New York-i John F. Kennedy reptéren. Dóri egészen nyugodt, bár már mindent megettünk, amit otthonról hoztunk, és én legalább 3 napja nem aludtam, de ő nyugodtan csicsikál a bőröndjén és a lábamon. Igazi hontalannak érzem magam, úgy érzem, ősidők óta mosakszom ebben a mosdóban, ami előtt letelepedtünk. Ja, és nem meséltem, hogy mindezt miért? Mert hogy nincs senki, aki innen kocsival igyekezne Portlandbe. Ugyan, milyen ember az, aki egy 447 kilométernyi utat nem repülővel tesz meg? Robi nem tud segíteni, még nem bukott le, de nem kockáztathat, és amúgy is nehéz lenne elintéznie. Én meg töröm a fejem, bár egyre kevésbé, mert nagyon ki vagyok merülve. A landolás utáni pár órát azzal töltöttük, hogy minden embert megkérdeztünk, hogy nem Portland felé tart-e, de ebben az óriási világvárosban egy idióta se akadt, aki arra ment volna. Mika valamikor nem sokára leszáll Magyarországon, és az első dolga lesz, hogy meglátogasson engem, és akkor rájön, hogy nem vagyok ott, és én tudom, hogy előbb-utóbb rájön, hogy hol vagyok. Biztos gyanús neki, hogy napok óta nem telefonálok és nem vagyok otthon. Talán elhitte a mesét, hogy vidéken vagyok, vagy már rég tud mindent, és nagyon utál. Mikor ezt végiggondoltam, újra fel akartam hívni Robit, de nem csak a pénzem fogyott el a telefonomon, de le is merült.

Augusztus 8., Hétfő
Már felszálltak az első hajnali gépek, mikor oldalba böktem Dórit, hogy kelljen már fel.

- Hm? – lökte oda, miközben a szemét dörzsölte, majd megtapogatta a hátát.

- A fenébe, tennünk kell valamit, nem bírom itt tovább.

- Oké. – mondta, és meglepődtem, mikor a hangjában hallottam valami komolyságot.

–  Irtó gyorsan keresünk egy buszt vagy vonatot vagy bármit, ami elvisz minket Portlandbe, mert az a pasas nagyon dühösnek és nagyon biztonsági őrnek tűnik nekem, aki épp kidobni készül minket!

Olyan gyorsan pattantunk fel, amilyen gyorsan csak lehetséges, majd miután minden csomagunkat összegyűjtöttük, rohanni kezdtünk a repülőtér kijárata felé. Taxit fogni ilyenkor egészen egyszerű, egy csomó gyönyörű sárga taxi csak arra vár, hogy két fiatal turistát jól kihasználjon. Így hát bepattantunk, és mivel Dórinak csupán egy New York-i hely ugrott be, az Empire State Building felé vettük az irányt.

- Oké, még van pár dollárunk. – állapította meg Dóri, miután kiszálltunk a taxiból.

- Pár dollár? Azt mondtad van elég pénzed az utazásra!

- Igen, van egy csomó pénzem forintban. De csak utolsó nap jutott eszembe átváltani, és akkor épp nem volt nálam annyi, de majd keresünk itt egy váltóhelyet.

- New Yorkban? Egy helyet, ahol váltanak forintot? – kérdeztem meglepődötten. Már meg is szokhattam volna ennyi idő alatt, hogy a körülöttem élőkre néha rátör ez a fura ostobaság.

- Biztos van itt valami bank, vagy magyar nagykövetség.

- Nagyszerű. – mondtam, miközben idegesen elfordultam tőle. Igazi idióta európaiak vagyunk, akik rövidnadrágban álldogálnak New York kellős közepén. Idióta, idióta, idióta…

- Most fizethetünk még egy taxit, amire még van… - gyorsan kikaptam Dóri kezéből azt a pár darab papírpénzt, amit tartott. – Húha, van még 5 kerek dollárunk.

- És 25 centünk. – mosolygott bíztatóan Dóri, de én nem láttam ilyen rózsásnak a helyzetet.

- Oké, - kezdtem bele kicsit higgadtabban. – akkor nincs más hátra, fel kell hívnunk Marcit, hogy valahogy segítsen nekünk.

- Nem, azt nem tehetjük! – kezdett hevesen tiltakozni Dóri. – Ha megtudja, hogy megyünk, elmenekül, kérlek Lili, csak ezt ne!

Sosem voltam az a fajta ember, aki ellen tud állni, ha könyörögnek neki, így hát mivel mást nem tehettem, bólintottam, majd megfogtam a bőröndöm fülét, és húzni kezdtem a járdán, hogy legalább haladjunk valamerre, amíg nem szerzünk valami pénzt. Átfutott az agyamon, hogy mennyire átgondolatlan dolog volt idejönni, hogy mit kell majd még megtennünk, hogy egyáltalán hazakerüljünk, hogy majd olyan dolgokat kell tennünk, amiket amúgy sose vállalnánk be és hogy pont ezt mondtam Mikának: hogy mennyire óriási nagy felelőtlenség csak úgy belevágni a nagy világba.

- Lili, óriási hírem van! – rohant utánam Dóri, lóbálva a telefonját, amin már szintén villogott a kis akkumulátor jel. – Nem is tudom, hogy mondjam el, de meg vagyunk mentve. Uram atyám, el se fogod hinni!

- Mondd már! – nógattam kíváncsian.

- Csak egyetlen-egy szó: Lola.

Bevallom, szükségem volt egy kis gondolkozási időre, míg leesett, mit is akar ez jelenteni. És mielőtt bárki is félreértené, most mindenkit beavatok, nem, nem a magyar popsztárról van szó, hanem Lola Benezráról, akivel hát, nem volt eddig túl sok, és ebből kifolyólag túl mély kapcsolatom. Az viszont nem volt számomra titok, hogy Dóri és ő jóban vannak, na de ennyire?

- Alig egy óra, míg ideér, itt van a közelben.

Na igen, New York – ha valaki a közelben van, még akkor is egy óra, míg odaér. Ja, és hogy mennyire lepődtem meg, hogy Lola itt van és nem Görög- vagy éppen Magyarországon? Nem kicsit, annyit mondhatok.

Dórival semleges témákról beszéltünk, és ha csak egy egészen kicsi időre is, de sikerült elterelnie a figyelmem, ám mire Lola megérkezett, újra belém hasított egy érzés, hogy nekem most kellően be kell vágódnom nála, és hát feszengeni, mikor valaki épp nagy hévvel és nagyon is kedvesen üdvözöl, hát az nem túl jó. Miután engem is két darab puszival köszöntött, semmit nem tudtam kinyögni. Persze gyönyörű volt a barna bőre és a szép sima haja, és teljesen el tudott vegyülni még a nyüzsgő New Yorkban is, szemben velünk, akik még mindig abban a cuccban voltunk, amit még magyar honban magunkra kaptunk hajnalban.

- Oké lányok, mindent elmagyarázok, csak együnk valamit, a vendégeim vagytok! – mutatta fel fénylő bankkártyáját. Aztán jobban szemügyre vette a ruházatunkat, és kissé fájdalmas grimaszt vágott, amitől sokkal alacsonyabb rendűnek éreztem magam.

- Az öltözéketek McDonaldért kiált. – miután hallottam Dóri és Lola önfeledt nevetését, én is elmosolyodtam, majd gyorsan felvettem a tempójukat. Egymásba karolva haladtak és a milánói divatvilágról beszélgettek. Én egyre idegesebb lettem, amiért a közelben egy óriási sárga M betűt se láttam megvillanni, ezért szóltam a lányoknak, mikor megláttam egy kisebb és biztosan színvonalban is alacsonyabb gyorsbüfét. Szerencsémre lelkesnek tűntek, és miután átverekedtük magunkat egy kisebb tömegen és leültünk egy sarokasztalba, Lola végre belekezdett a mesélésbe.

Illetve kezdett volna, de először elment még egy kis szószt kérni a salátájára.

- Szóval… - kezdte, miközben az utolsó cseppeket is kipréselte az öntetes tasakból. – A pletyka gyorsan terjed, ezt mindig is tudtuk. Robi véletlenül elszólta magát Fanni előtt, hogy hova is tűntetek, aki persze továbbadta Bálintnak, aki egyik nap beszélt Orrannal és csak úgy mellékesen megemlítette neki, mert azt hitte, Mika tud erről. Na, és én Orrantól tudom.

- Várj, ez azt jelenti, hogy Mika még nem tudja? – mintha megcsillant volna előttem a remény egy egészen apró sugara. Persze aztán rögtön el is sötétedett.

- Már hogy a fenébe ne tudná? – mondta Lola, én pedig jó nagyot haraptam a hamburgerembe.

- Már pénteken eldöntötte, hogy utánatok jön ide. Apa meg anya elég idegesek voltak, hogy Mika még ezt az egy hetet se bírja ki velünk, de végül megengedték, hogy eljöjjön, ha elkísérem. Szombatra sikerült jegyet foglalnunk, bár ha Mikán múlt volna, már csütörtökön itt lettünk volna.

Elállt a lélegzetem, felkészültem, hogy Mika a következő pillanatban itt terem és mindenfélét vág a fejemhez, hogy felelőtlen vagyok és idióta, és amúgy is mi van köztem és Marci között? Észre sem vettem, hogy egy kicsit összébb húztam magam, miközben csak úgy tömtem magamba a hamburgerem megmaradt cafatait.

- Csak hát akadtak gondok az athéni reptéren, ugyanis szegény öcsém eléggé lesült, meg a görögök elég sokat paráznak, és hát nem nagyon engedték, hogy Mika felszálljon a gépre, mert… hát azt hitték, terrorista. – Dóri beleprüszkölt a szívószálába, és látszólag Lola is nagyon szórakoztatónak találta ezt a mesét. Én eltátott szájjal meredtem rájuk, amíg összeszedték magukat.

- Én persze simán átjutottam a megfigyelő kapukon, mire nem képes egy ragyogó fogsor, nem de bár? – mindketten remekül szórakoztak, míg én még mindig ledöbbenve nyeltem a magamba tömött hamburgeremet.

- Tehát, – ragadta megint magához a szót Lola, most már kicsit komolyabban – nem tudom, Mikának mi is volt pontosan a terve, veled meg főleg nem – mutatott rám a villájával, amire már fel volt tűzve egy fonnyadt salátadarab. – de én szíves örömest segítek nektek eljutni Portlandbe.

- Köszi! – ujjongott Dóri, és ültében megölelte Lolát.

Nagyszerű, meg volt a lehetőség, hogy valami vagy épp valaki végre megállít, de nem, inkább bíztat, ez így nem igazság. Egyszerűen NEM IGAZSÁG! Ha nincs senki, aki megállít, akkor elfogok jutni Marcihoz, meg tudom az igazságot – és bármi is történik ezután Mika irtó dühös lesz, ezt biztosan tudom.

Fél óra alatt végeztünk a kis étkezdébe és a legközelebbi helyre mentünk, ahol autót lehet bérelni. Természetesen Lola tárgyalt, a már előbb is említett fehér fogsora miatt. Bár ez esetben úgy látszik nem volt túl meggyőző – csak mint Dóri, ő is kicsit elszámolta magát, ugyanis nem volt annyi pénze, mint azt előzőleg hitte. A kauciót még épp hogy ki tudta fizetni, de így csak a legolcsóbb kocsira futotta, ami történetesen egy tragacs volt. Oké, hogy pontosítsak, ez az autó egy mondjuk úgy, hogy kisteherautó volt, de mindenki képzelje el a legrondább, leglepukkantabb kisteherautót az egész világon, aminek más színű a motorháztetője, mint a kocsi többi része, az ülésen egy óriási kólafolt van. És akkor nem meséltem még a műszerfalról.

- Na jó, azért ennél több pénzem van. – állapította meg Lola, mikor bedugta a slusszkulcsot, és megpróbálta beindítani a járgányt. Az olyan hangosan bőgött fel, hogy megkérdőjeleztem magamban, hogy egyáltalán kijut-e a telephelyről.

- Biztos, hogy ez New York legdrágább bérelt járgánya.

Inkább nem mondtam a lányoknak, hogy én vagyok az oka, mert üldöz a balszerencse, mert elterelte a figyelmem, hogy Dóri hangosan azon panaszkodik, hogy holnaputánra se érünk Portlandbe.

- Akkor induljunk gyorsan, pattanjatok be! – ütött az autó oldalára Lola, az ablakon kinyúló kezével. A tulajdonos rákiáltott, hogy óvatosan, amire végre mindhárman felnevettünk. Dórival feldobáltuk a csomagokat a platóra, majd bemásztunk Lola mellé, Dóri befészkelődött középre, és benyomta a rádiót. Miután én is felkapaszkodtam, megpróbáltam becsukni az ajtót, de nem sikerült elsőre. A tulaj odasietett, és segített, majd boldogan intett nekünk. Biztos örült, hogy akadt valaki, akire rásózhatta ezt a lepukkant közlekedési eszközt, ami valószínűleg a bronzkorból maradt itt.

Na, de ennyit a csodakocsiról, mesélek egy kicsit magáról az útról, ami bevallom, egészen kellemes volt. Szólt a rádió, le voltak húzva az ablakok, beszélgettünk, nevetgéltünk – ha egy filmben látom ezt, biztosan elfog egy különös jó érzés, hogy milyen szívesen lennék a filmbéli karakterek helyébe, és most végre ott lehettem. Csupán egy valami hiányzott a tökéletes jelenethez.

Persze nem sikerült egy nap alatt megtenni a tervezett utat, mivel a sebességet nem nagyon tudtuk meghatározni, kocsink néha maga szabályozta a sebességet, és nagy erőfeszítésbe tellett ilyenkor nem teljesen kétségbeesni. Mikor már nagyon besötétedett, és Lola is ásítozni kezdett, lehajtottunk egy motelhez az autópálya mellett. Mondom, akár csak egy filmben…

Csak hogy anyagi hiányosságaink még mindig akadtak. Ha a kedves tulajdonos nő nem ajánlja fel, hogy dolgozzunk aznap este a konyhán, és éjszakára maradhatunk, talán… nem is akarok belegondolni mi lett volna. Azért kelt el a plusz segítség a vendéglőben, mert valami nagy bokszmérkőzés volt a közeli kis városban, ami után sok néző úgy döntött, betér egyet vacsorázni, és az alap személyzet nem lett volna elég, így mi hárman uraltuk a konyha azon részét, ahol a tányérokat kellett sikálni, hogy nehogy elfogyjon. Gondolom takarékoskodás, de igazán lehetne 20 tányérnál többje is egy embernek, akinek van egy motelje.

Szerencsére a vidéki népség nem sokáig mulatozik – vagyis igen, de az étkezés részén a dolognak már túl vannak, ezért mi el lettünk bocsátva a legkisebb és legporosabb szobába, ahol elalhatunk, reggel kapunk reggelit, de ennyi. és még ez is rendkívül nagylelkű.

Bár Dóri még győzködött, hogy maradjunk a fogadóban és bulizzunk új amerikai barátainkkal, de hajthatatlan voltam. Percenként elbicsaklik a fejem írás közben, Lola már itt alszik mellettem, és már rá néznem is nehéz anélkül, hogy ne merülnék én is mély álomba. Dóri épp zuhanyozik, bár egyszer már megszakította, hogy kijöjjön megosztani velem, hogy poloskák vannak a zuhanyban. Azt hiszem, mégsem lesz olyan mély az az álom.

Augusztus 9., Kedd
Még pontosan 218 kilométernyi utat kellett megtennünk Portlandig reggeli indulásunkkor. Csak hogy útközben akadt egy kis problémánk, amit benzinnek hívnak – illetve annak hiányának. Újabb nagyszerű tervet kellett volna kitalálnunk, hogy hogyan is szándékozunk fizetni, vagy csodára várni. Vagy egyszerűen csak bíznunk kellett volna a szerencsénkben.

Bár bevallom, ez egy út szélén állva, a rekkenő hőségben egy benzinnélküli autó mellett állva elég nehéz, miközben Lola folyton telefonált az ismerőseinek, hogy nem tud-e valaki segíteni, mikor még mi magunk se tudjuk, hol vagyunk. Dóri kicsit kétségbe volt esve, mikor 20 perc után se akart arra járni egyetlen autó sem. Igazából én már nem nagyon tudtam mire gondolni, csak hogy mennyivel könnyebb lenne, ha tényleg az egyik osztálytársunk vidéki házában csücsülnénk, és akkor anya… úristen, anya fülébe is biztosan eljutott már valamiféle pletyka, és biztos ezerszer hívott. Hülye, idióta telefon, minek kellett lemerülnie?

Aztán mikor más mindhárman a kocsinak támaszkodva hevertünk a hűvösbe, és Lola meg Dóri meghalni készültek, én éreztem, hogy ez még nem lehet a vég. Úgy értem, milyen nevetséges befejezése lenne ez egy filmnek, nincs se nagy egymásra találás, se semmi happy end. Ez nem fog ilyen egyszerűen véget érni, nem adhatjuk fel ilyen könnyen. Feltápászkodtam tehát, hogy elébe menjek végre a szerencsémnek, és abban a pillanatban, hogy kiálltam az út közepére, megjelent egy autó. Először kicsi volt, aztán egyre nőtt, kirajzolódott óriási formája, és mikor már egészen közel volt, annyira, hogy a többiek is meghallották, és odaszaladtak mellém integetni neki, hogy álljon meg, végre felismertem, hogy mi ez. Egy olajszállító kocsi – a megmentőnk.

Mázlink volt, a kissé életunt bácsit igen csak feldobta, hogy segíthet három bajbajutott lányon azzal, hogy kicsit megcsapolja a tartományát, és persze azt is örömmel fogata, mikor Lola hálából a nyakába vetette magát.

Már enyhén sötétedett, mikor megláttuk Portlandet. Dórin olyan izgatottság lett úrrá, hogy le kellett fogni, nehogy kiugorjon az ablakon, amit nem lehetett felhúzni. A pontos címet annyiszor elismételte, hogy már mindannyian tudtuk oda-vissza fejből. Egész sötét lett, mire odaértünk a ház elé, ahol persze már Dórinak se volt olyan nagy a hangja.

Engem megnyugvással töltött el, hogy ezen túl vagyunk – teljesítettük a tervet, megcsináltuk. Eljutottunk idáig, itt vagyunk. Ez olyan átkozottul jó érzés volt, hogy minden fáradtságom, éhségem és kínom elmúlt, én legalábbis megfeledkeztem róluk. Talán ezt hívják adrenalinnak. Hirtelen annyira fel lettem dobva, hogy az ajtóhoz rohantam kopogni. Dóri utánam rohant, próbált megállítani, hogy még fel tudjon készülni, de már késő volt, az ajtó túloldaláról lépteket és egy ismerős hangot hallottunk.

Izgatottan Dórira mosolyogtam, aki majdnem elájult, aztán a következő pillanatban kinyílt az ajtó és Marci meglepődve állt előttünk.

- Szia! – kiáltottam fel, szinte kikelve magamból. – Tudom, tudom: meglepetés! Most jön az, hogy: hát ti mit kerestek itt? Mire én: óh, hát majd megtudod, csak hát Dóri… erre te: igen, igen ismerem őt, na de gyertek be, van egy egész pulykám a számotokra és finom puha ágyikók. Mire mi megköszönjük, bemegyünk, és nagyon jól érezzük magunkat. Na, ezen is túl vagyunk, szóval behívsz? Szóval? Na? Mi lesz?

Olyan gyorsan pörgött a nyelvem, hogy én magam is beleszédültem. Marcin látszott, hogy még mindig nem nagyon hiszi el, amit lát. Bár el tudom képzelni, mennyire össze lehetett zavarodva, hogy miért is áll az amerikai nagyanyja háza előtt pont Benezra Lola, Dénes Dóri és jómagam – furcsa trió lehettünk számára, aki teljesen kivonta magát a hazai dolgokból pár hónapja.

- Úristen – nyögte ki végre. – Hát, gyertek be!

Mosolyogva bementem, és próbáltam befogni a számat, már így is elég nagy idiótát csináltam magamból. Lola betuszkolta Dórit, aki szintén az ajkába harapva hallgatott.

- Azt mondtátok éhesek vagytok? A nagyi pont nincs itthon, de talán akad valami a hűtőben. Gyertek csak! – intett, mi pedig követtük a nagy házban a konyháig, ami az óceánra nézett. Hirtelen előtörő őrületemben ennek láttán még jobban felpörögtem, és iszonyatosan elkezdtem dicsérni a házat, a kilátást, és mindent.

- Szívott valamit? – kérdezte Marci Lolától, miközben én megállíthatatlanul szövegeltem. Csak arra tudtam gondolni, hogy megőrültem, nem vitás.

- Hallottam róla, hogy kicsit bolond, de eddig egész normálisnak tűnt. – magyarázta Lola. Dóri még mindig megilletődve állt a konyhaajtóban.

Igazából eléggé nagy önfegyelemre volt szükségem, hogy befogjam a számat, és eben nagy segítség volt, hogy Marci melegített nekünk egy kis grillcsirkét, amit felosztottunk négyünk között.

- Szóval van konkrét célja az utazásotoknak? – érdeklődött Marci, de egyikünk se felelt. Dóri még szemkontaktust se volt képes kialakítani, Lola pedig nyilvánvalóan nem is tudta, hogy miért utazunk. Én pedig kénytelen voltam feloldani a némasági fogadalmamat, és egy kicsit higgadtabban és halkabban megszólalni.

- Igazából ez egy nagyon hosszú sztori, de talán Dóri szeretné elmesélni. – az említett még mélyebbre hajolt a tányérjába, és Marci hiába szuggerálta, nem tekintett fel rá. Furcsa volt látni azt a Dórit, aki ismeretségünk első hónapjaiba annyira megszállottan gonosznak tűnt, elpirult arccal, zavarban látni. Viszont Marci pillantását öröm volt nézni, azt a törődést és kíváncsiságot, amit egyetlen pillantása sugallt, azt a kedves, szerető érzést… alig bírtam visszafogni magam, hogy nehogy mindent kimondjak.

A vacsorán egész hamar túl estünk. Lola ezennel udvariasan megkérdezte, hogy nem gond-e, ha itt szállunk meg, de Marci természetesen nagyon szívélyesen fogadott minket. Míg Marci megmutatta a vendégszobát Lolának, én Dórihoz sétáltam.

- Hol a bátorság, az elszántság? Dóri… - kocogtattam meg a vállát, mivel nem reagált. Rám pillantott, de semmit nem tudtam kiolvasni a tekintetéből.

- Talán csak simán őrültség volt idejönni. – motyogta.

- Mi? – hördültem fel. – A Dóri, akit én ismerek, nem ilyen. Az a Dóri nem adja fel. És tudod, ez mit jelent? Nem adhatod fel! Emlékezz, mit mondtál: hogy kézbe veszed a sorsod, és eléred azt, hogy az életed jó legyen. Azt mondtad, hogy muszáj megpróbálnod, mert különben egyszer nagyon meg fogod bánni. És nézz magadra: itt vagy! Megcsináltad Dóri, tényleg itt vagy. – mivel még mindig nem nagyon sikerült meggyőznöm, folytattam, mert ilyenkor jól jön, ha az embernek szómenése van. – Már rég feladtam volna, ha te nem vagy. Miattad jutottunk el idáig, végig annyira elszánt és bizakodó voltál. És most itt vagy, meg kell ragadnod az alkalmat, és el kell mondanod, mit érzel. Most vagy soha. Vagy tudod, mit? Olyan lehetőség nincs, hogy soha. El kell mondanod neki most!

Abban a pillanatban lépett be Marci. Készültem felállni, hogy én is Lola után menjek, és magukra hagyjam őket, de Dóri visszahúzott.

- Velem kell maradnod, és tartani bennem a lelket. – suttogta, miközben felállt, és Marci mellé lépett.

- Sétáljunk egyet?

- Az jó lenne. – bólintott Dóri, majd rám pillantott, hogy kövessem őket.

Az óceánpart gyönyörű volt, de mégse tudta lekötni a figyelmem, mert annyira frusztráló volt, hogy Dóri még mindig nem szólalt meg.

- Hallottam, már teljesen rendbe jött a memóriád. – mondta kicsit zavartan Marci, hogy valamit kezdjen a hirtelen beállt csendben. Bólintottam, nem akartam én beszélni, Dórit akartam inkább rávenni a beszédre.

- És Luca megszült már?

- Igen, kisfiú lett. Mindketten ott voltunk Dórival. Utána mesélt a tervéről, hogy idejönne. – mondtam, ezzel is segítve a témát a kellő irányba terelni, de Dóri továbbra se szólalt meg, csak bámult a saját lábára, miközben lépegetett.

- Igen. – mondta végül. – Mivel egész nyáron csak otthon ültem, és sajnáltam magam, volt időm gondolkozni. – motyogta. Én kissé lemaradtam, és azt figyeltem, Marci milyen kitartóan bámulja a szandálját fixírozó Dórit.

- Igazából Lili rántott ki ebből az egész önsajnálat-dologból. – a hangja egyre erősebb lett, és most már fel is pillantott, igaz nem Marcira, hanem rám nézett egy pillanatra, aztán egyenesen maga elé fordult.

- Az igazság az, hogy eléggé bántott a dolog, mikor eljöttél ide. – na tessék, órákig kell noszogatni, aztán egyszer csak úgy belecsap a közepébe. – Nem értettem, mi elől menekülhetsz, mert… nekem fontos voltál. Úgy értem, mindig is számítottál, mint… barát. – mondta kicsit halkabban az utolsó szót. – És még mindig fontos vagy, persze – hadarta újra. – Sőt, talán mégfontosabb, mint régen. És akkor is ugyanilyen lényeges maradsz az életemben, hogy ha úgy döntesz, nem jössz haza, itt maradsz életed végéig, és azt az opciót választod, hogy örökre elfelejted a múltat, és vele együtt mindenkit, aki valaha is számított.

Csönd lett, ez alkalommal Marci volt az, aki a saját lábait bámulta, míg Dóri várakozóan figyelte őt.

- Nem te vagy az oka, amiért eljöttem. Úgy értem, hogy mindenről én tehetek. Ami aznap történt, az óriási hatással volt rám. – Felém fordult, és én megtorpantam. Hogy kerülök én bele ebbe a történetbe? Miről van szó?

- Az a nap úgy belém ivódott, hogy akkor se tudnám elfelejteni, ha akarnám. Május 14. – ez lüktet az agyamban, ha épp nincs más, amire gondolhatnék, és álmomban ezt a napot élem át újra és újra. És nem Lili miatt. – végre mindketten egymás szemébe néztek. Pár percig elvarázsolt a pillanat, ahogy így meredtek egymásra. Hiányérzetem lett, én is átakartam érezni az érzést, mikor valaki olyan szemébe bámulsz, aki olyan nagyon számít neked.

- Amiket aznap mondtál, az végre ráébresztett a valóságra: hogy el kell engednem a múltat, és el kell szakadnom attól, amihez megszokásból annyira nagyon ragaszkodom, mert úgysem lehet sose az enyém. És aztán elvesztettem valamit, ami mindig is számított, csak én épp nem vettem észre, és nem fogtam fel a jelentőségét.

Marci rövid szünetet tartott, hátha Dóri szólni kíván. Aztán miután észlelte, hogy ez nem fog bekövetkezni, folytatta:

- De ez a pillanat még csak nem olyan régen jött el, azelőtt végig abban a hitben éltem, hogy jól cselekedtem. Ahogy akkor is mondtam, nem voltam tisztába az érzéseimmel, de azóta megvilágosultam.

Marci újra rám pillantott, és én érthetetlen módon zavarba jöttem, és egy kicsit meg is rémültem az igazságtól, ami tudtam, hogy következni fog.

– Aznap este ott az erkélyen, mikor kiléptem, láttalak téged a szélen, és megfordult a fejemben, hogy mennyivel könnyebb lenne az életem nélküled.

Elakadt a lélegzetem – a drága Marci, a mindig kedves, imádnivaló Marci. Akit egykor szerettem, pont róla kell kiderülnie, hogy meg akart ölni?

Figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ha nem figyelek, megfulladok. Bár talán Marcinak ez lenne a legjobb. Undorodni kezdtem tőle, és hányingerem támadt. Csak arra tudtam gondolni, még ha ez nem is fedi teljesen a valóságot, hogy Mátyás Márton egy gyilkos.