Hátráltam, akár csak egy horrorfilmben a gyilkos elől. Marci nyújtotta felém a kezét, de nem indult felém. Oldalra akartam pillantani Dórira, hogy ő mit csinál, de halálfélelmem volt. Mikára gondoltam, hogy most miért nincs itt, hogy megvédjen.

- Lili, félre érted. Abban a percben gyűlöltem magam, utáltam magamat, amiért hagytam, hogy ilyesmi megfordult a fejemben. Te elestél, és én segíteni akartam, de lezuhantál. Úgy gondoltam én öltelek meg a puszta gondolattal, hogy a halálod kívánom, és hosszú hónapoknak kellett eltelnie, míg sikerült elfogadnom, hogy nem én tettem. Az egyetlen dolog, amire még vágyok, az a feloldozás tőled. De ha nem akarod ezt megadni, azt is megértem, ha akarod, soha többé nem kell találkoznunk. Én csak tisztázni akarom ezt, hogy aztán ha Dóri is akarja, rendbe hozzuk a kapcsolatunkat.

Feloldozás? Micsoda szó! Megkönnyebbülhettem volna, de még jobban megrémültem, mert a következő percben úgy éreztem, megint ott vagyok a csúszós, esős erkélyen és reményvesztve hasalok a hideg kövön. Mindent ugyanúgy láttam a saját szemszögemből, ahogy fekszem a padlón, próbálok felállni, aztán zuhanok. Visszarepültem a jelenbe.

- Emlékszem. Minden apró részletre. – suttogtam magam elé. – És van valami, amiben teljesen biztos vagyok: nem te vagy a hibás, Marci. – végre megfogtam a felém nyújtott karját. – Igazából, ha te nem vagy, akkor talán soha senkinek nem tűnik fel, hogy lezuhantam, és akkor meghalok ott a sziklaparton.

Úgy éreztem, a sós levegő megint teljesen szabadon áramlik a tüdőmbe – megkaptam az igazságot, amiért jöttem, amitől eleinte annyira féltem. Elértem a pontot, amit dr. Verne, a pszichológusom annyira el akart érni, végre tiszta előttem a múltam minden apró mozzanata. Akármilyen furcsán is hangzik, ez számomra is feloldozás volt. Hogy végre nem nehezedik rám a múltam sötét foltja, olyan érzéssel töltött el, mintha akármelyik percben elrepülhetnék.

Mi lesz, ha Bálint meg Fanni megtudják, hogy igazából a történet mennyire egyszerű, hogy nincs szó gyilkosságról vagy összeesküvésről, hogy igazából csak én vagyok olyan mérhetetlenül szerencsétlen, hogy elessek a saját lábamba, és lezuhanjak.

- Én akkor most, visszamegyek lefeküdni. – mondtam, miközben Dórira pillantottam, hogy mit reagál. Már nem volt megszeppenve, bólintott, hogy nyugodtan menjek, ellesznek ketten, elintézik a dolgot. Elmosolyodtam, majd intettem nekik.

Jól esett egy kis magány, hogy mindent újra átgondoljak, de jobban esett volna, ha van a társaságomban valaki. Mondjuk valaki olyan, akinek M-mel kezdődik a neve, és az a vége, hogy ika.

Most itt vagyok az emeleten, és bámulok ki az ablakon az óceánra. Lola mellettem egy szépítő maszkban alszik. Hihetetlen, de még most is olyan szép, rendezett az arca, és annyira emlékeztet Mikára, még ha vér szerint nem is rokonok.

Most már megnyugodtam, már minden rendben. Főleg miután pár perce láttam elsétálni Marcit és Dórit, és bár nem vagyok benne biztos, de valószínűsíthető, hogy egymás kezét fogták…

Augusztus 10., Szerda

Azt hittem szörnyű rémálmaim lesznek, de tévedtem, egész kellemesen aludtam. Mikor felébredtem, Marci nagymamája épp a függönyt húzta szét.

- Jó reggelt! – mosolygott rám. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, sokat hallottam már rólad.

A hölgy kezet nyújtott, én egy kicsit meg voltam szeppenve, mert nem számítottam rá, hogy ilyen pontos magyarsággal fog beszélni Marci nagymamája. Persze aztán később Marci elmagyarázta, hogy csak pár éve költöztek ki a férjével, aki azóta sajnos elhunyt. De Éva (mivel megkérte, hogy így szólítsuk) nagyon kedves volt, örült, hogy végre akad ember, aki elaludhat a tágas szobákban és akire főzhet, ami valljuk be, nagyon is kapóra jött nekünk. Valamiért eszembe se jutott elgondolkozni, hogy meddig is szándékozunk maradni, de persze aztán kénytelen kelletlen is számba kellett vennem az iskolát, meg Luca esküvőjét is, bár utóbbi nyilván nagyobb örömmel töltött el.

Dóri és Marci kicsit később értek le a konyhába, mint Lola meg én, de mindketten nagyon boldognak tűntek. Reggeli után Lola izgatottan a szobánkba rángatta Dórit, hogy mindent meséljen el.

- Annyira csodálatos volt minden, végre bevállalhattuk, hogy legjobb barátok vagyunk, ééés… - húzta el a mondat végét Dóri, és Lola olyan izgatottan csapott le rá, mintha egy mézes madzagot húzogatnának előtte.

- Éééés….?

- És persze talán kicsit többek is, mint legjobb barátok. – Lola diadalmasan felsikkantott, és én is elmosolyodtam. Mindketten megölelgettük Dórit nagy lelkesedésünkben, majd hagytuk, hadd folytassa:

- Az egész éjszakát átbeszélgettük, és Marci úgy döntött, hazautazik velünk, és Magyarországon folytatja a gimit, és ezzel minden megoldva!

- Dóri, megcsináltad! Valóra váltottad az álmodat! Hát nem nagyszerű érzés?

Dóri boldogan bólintott – soha nem láttam még ennyire természetesnek, ahogy mosolygott, beszélt, a mozdulataiból is sugárzott a boldogság, olyannyira, hogy féltékeny lettem rá, amiért végre azzal töltheti az idejét, akivel akarja.

A nap folyamán Marci és nagymamája körbevezettek minket a városban, meghívtak egy csodás ebédre, majd a parton sétáltunk. Minden annyira tökéletes lenne, ha… de oké, nem nyavalygok tovább amiatt, hogy Mika nincs itt.

Este rákérdeztem Lolánál, hogy beszélt-e vele, de ő annyira jól érezte magát az utóbbi napokban, hogy nem nagyon beszélt az otthoniakkal, ahogy én sem. Így vacsora után engedélyt kértem telefonálásra, és felhívtam először Lucát, aki nem tudta biztosan, de már hallotta valahol, hol lehetek, azt mondtam neki, hogy elmondom, ha hazamegyek, aztán rákérdezett, hogy az mikor lesz. Nem tudtam neki válaszolni, mert nem akartam senkit sürgetni, mindannyian annyira jól érzik itt magukat, és egyedül nem lenne túl mókás a hazamenetel. Aztán Luca persze bedobta az esküvője dátumát, amire muszáj hazaérnünk, mert hogy mellettem Dóri lesz a másik koszorúslány – tehát megvan az augusztus 27-ei programom :)

Luca után Fannit tárcsáztam – újra eluralkodott rajtam a félelem, hogy mi van, ha Mika olyan dühös, amiért eljöttem, hogy ordibálni fog velem, mikor nekem nyugalomra és biztonságra van szükségem. Így hát, csak hogy minél tovább húzzam az időt, feltárcsáztam az először eszembe jutó személyt, aki ugye Fanni volt.

- Te megőrültél! – kezdte Fanni, miután beavattam kilétembe. – El se tudod képzelni, mennyire megijedtem, mikor megtudtam, hova mész. Azt hittem, hogy… nem is tudtam, mit higgyek.

- Igen, igen, hallottam a sztorit, rohantál beavatni Bálintot is.

- Bocsi, nem tudtam, hogy titok.

- Persze, oké, semmi baj. Hallottál azóta valamit Mikáról?

- Hát, miután Athénban nem engedték felszállni a New Yorki gépre, úgy hallottam elrepült Vancouverbe, és onnan repült New Yorkba, de azóta nem veszi fel a telefont.

- Oh, tehát esélyem sincs beszélni vele?

- Nem nagyon.

Nem tudtam eldönteni, hogy ennek most örülnöm kéne-e, vagy sem. Nem mehetek addig el innen, amíg nem találkozunk, különben elkerülnénk egymást – ezzel persze kizárva a tervem, miszerint ha 3 napon belül senki nem akar indulni, akkor egyedül hazarepülök.

Meg kell őt várnom, bármilyen dühös is lesz, mert… miért is lenne dühös? Igazából nem tudom, ez csak olyan hatodik érzék – tudjátok, na… megérzés.

Augusztus 11., Csütörtök

Az életem tényleg kezd egy filmmé változni. Ugye itt van ez a csajokkal-utazunk-egy-lerobbant-tragacsban-amerikában dolog (húúha), meg ez a derítsük-ki-a-múltat dolog (váooh), erre ma rádöbbenek, hogy teljesen megfeledkeztem a saját szülinapomról. Mondjuk legalább nem a napján, hanem az előtte lévő napon esett le a dolog – úristen, holnap hivatalosan is 16 éves leszek! Ez majdnem olyan, mint mikor azt álmodtam, hogy meztelenül vagyok az osztályban, arra is azt hittem, hogy csak az amerikai filmekben létezik. De nem, ez tévedés, az viszont teljes mértékben megfelel a valóságnak, hogy a szülinapomat nem akarom egyedül tölteni. Úgy értem, nem leszek egyedül, itt van ugye Marci, Lola és Dóri, de mégis, annyira vágyom arra, hogy Mika is itt legyen, annyira szeretném vele tölteni ezt a napot.

Holnap a parton nagy buli lesz, valami ünnepség, amit évek óta megtartanak augusztusban, és idén pont a szülinapomra esett. Már ma megkezdődtek az előkészületek – óriáskerék-összeszerelés, cirkuszi mutatványosok érkezése, hangosító berendezés-beszerelése, és színpad felállítása. Ezt a nagy sürgés-forgást figyeltem az ablakból, mikor Marci szólt, hogy üzenetem érkezett.

- Elég rövid telefon volt, és a vétel is rossz volt, de a lényeg, hogy Mika azt üzeni, hogy úton van. A születésnapodról is hablatyolt valamit, de nem értettem pontosan.

Ez fontos információ. Úgy értem tényleg, kivételesen nem vagyok ironikus kedvemben. Persze, eddig is tudtam, hogy idefelé tart, de ez valami olyasmit jelenthet, hogy hamarosan itt is van, és kész legyilkolni még a születésem évfordulóján is. Csodás.

Furcsa kettős érzés kavarog bennem: várom is, hogy végre találkozzak Mikával és egy kicsit rettegek is az első beszélgetésünktől. Persze megpróbálok nem erre gondolni, hanem arra, ahogy meglátjuk egymást, én a nyakába ugrom, ő a hajamba puszil, és… így belegondolva nem is csak próbálkozom rágondolni – csak ez jár a fejemben…

Augusztus 12., Péntek

Boldog Szülinapot nekem!
Még dél sincs, de máris reménytelennek látom a helyzetet, gondolok most itt Mikára. Nem elég, hogy éjjel nappal azért aggódom, hogy hol lehet, és milyen állapotban van, de még itt ez a folytonos hiányérzet is. Ráadásul az sem javított a helyzeten, hogy az anyám fátyolos hangon közölte, hogy életem eddigi 16 éve alatt egyszer sem töltöttük külön a születésnapomat. Kösz anyu, nagy segítség vagy!

Most megyek, segítek Évának az ebéd elkészítésében, míg a többiek körülnéznek a parton, és boldogok. A fenébe, most nekem kéne örvendeznem, ennek az én napomnak kéne lennie. Nekem miért nem jön össze semmi? Ja, mert hát ki vagyok én - hát Bertóti Lili!

Augusztus 13., Szombat

Tömegiszonyom volt, ahogy kerülgetnem kellett az embereket, hogy tudjam követni Lolát. Dórit és Marcit már rég elvesztettük, tehát arról már lemondtam, hogy őket keressem a szememmel. Igazából sosem gondoltam, hogy itt ekkora ramazuri lesz, és nem csak Portland egész lakossága, hanem még a környező városokból is idetódul rengeteg ember.

Igazából én ki sem akartam jönni, de Dóri nem bírta tovább, ahogy a fotelben ülve bámultam az ajtót, hogy mikor ér már ide Mika. Észre sem vettem, ahogy a lábammal és mind a tíz ujjammal dobolok, ezzel az őrületbe kergetve mindenkit. Így hát karon ragadtak, hogy nézzek ki velük a koncertre, vegyüljek el a tömegben. Ja, mert hogy ez a legjobb módszer, hogy összefussak azzal, akivel a szülinapomat tölteni akarom. (igen, ez ironikus volt)

Mikor utoljára láttam Lolát, látszólag jól érezte magát azokkal a fiúkkal, akikkel az előző percekben ismerkedett meg, és azzal egy időben teljesen megfeledkezett rólam.

Úgy éreztem, elveszek a tömegben, sőt messzebbre megyek: az egész olyan volt, mintha a hempergő tenger akarna beszippantani. Az a rengeteg ember mind figyelembe se vette, hogy én épp kiverekedném magam a sokaságból. Néha annyira összeszorítottak, hogy nem kaptam levegőt, de mielőtt fuldokolni kezdtem volna, egy kicsit mindig több hely termett mellettem. Az égben valaki nagyon nem akarta, hogy meghaljak tegnap este, ami azért rendes dolog volt.

Már csak az lebegett a szemeim előtt, hogy egy kicsit kijjebb kerüljek az embertömegből, és már olyasmire is vetemedtem, hogy néhányukat gyengéden arrébb löktem, de mikor ez látszólag nem segített, kicsit nagyobbat taszajtottam rajtuk, és bevallom, nem volt túl nagy lelkiismeret furdalásom. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy kijussak, és ezért egy időre minden másról megfeledkeztem, beleértve Mikát is. És persze akkor történnek a fontos dolgok, amikor nem is számítunk rájuk. Igen, igen, ki lehet találni, kit láttam: az életem filmje folytatódott. Miközben próbáltam kiverekedni magam, a távolban megláttam őt, ahogy az embereket kerülgetve nézelődik. Ő még nem látott meg engem, de én mégis úgy éreztem magam, mintha meg lennék mentve valami nagy szörnytől. Eszembe se jutott arra gondolni, hogy mit fog nekem mondani, bár a megérzéseim még mindig nem hagytak el. Elég volt egy perc, amíg bámultam rá, valaki hátulról fellökött, és én természetesen elestem. Az alsó karomat végighorzsoltam, de nem nagyon foglalkoztam vele, rögtön felpattantam, hogy Mika felé induljak. De mire felálltam, ő már nem volt sehol. Kisebb kétségbeesés lett rajtam úrrá, és teljesen elvesztettem a fejem. Mivel egész közel voltam a színpadhoz, eldöntöttem, hogy felmászom rá, és körülnézek. Persze a biztonsági őrök részeg rajongónak hittek, ezért két oldalról megfogtak és könnyedén a színpad mögé cipeltek, ahol leültettek, és egy üveg ásványvizet nyomtak a kezembe semmiféle kérdés nélkül. Úgy éreztem magam, mint egy büntetésben lévő óvodás. Meg akartam kérdezni, hogy elmehetek-e, de egy hang se jött ki a torkomon. Pár perc tétlenség után felálltam, és csak úgy kisétáltam az elkerített részből. A színpad mellett nem voltak sokan, így futva közlekedtem, és lerohantam a partra, magam se tudom, miért. A partmenti sétányon is többen voltak az átlagosnál. Nem is remélhettem, hogy találkozok egy ismerőssel, de mégis bizakodtam. Rengeteg időnek kellett eltelnie, mire újra rávettem magam, és beszáguldottam a tömegbe. Ezennel nem voltam olyan kíméletes, bármit megtettem a gyors haladás érdekében. Alig néztem, hova lépek, a szemeimmel a tömeget kutattam, bár ebben sem az emberek, sem a fényviszonyok nem segítettek túlságosan. De egy valamit tudtam, hogy nem adhatom fel – és bármilyen nyálasan és erőltetetten is hangzik most ez, nem is tettem ezt.

Ha folytatni akarnám a hasonlatot, miszerint az életem egy filmre hasonlít, akkor ez lenne a rég várt katarzis, amikor is a főhős, jelen esetben én, azért küzd, ami a legfontosabb neki. Oké, kivételesen nem az életemről van szó, és szerencsére nem is Mikáéról, de az igenis számít, hogy vele vagyok-e vagy sem, sőt, akkor csak is ez számított, ezért is volt a film csúcspontja.

És aztán a pillanat másodszorra is ugyanolyan erősen ütött, mint először, mikor megpillantottam Mikát. Most ő vett észe hamarabb, már távolról hadonászott. Majdnem ledőltem a lábamról, valamiért az a pillanat csusszant be az elmémbe, mikor Párizsban találkoztunk – hasonló alkalom, különböző kivitelezés. Mika magához képest is jól nézett ki, nyoma se volt annak a csavargó kinézetnek, amire számítottam azok után, hogy nem engedték fel a repülőre, és eltűnt Vancouverben. És a megérzéseim? Hát szépen szólva se működtek soha jól. Mikán nyoma se volt idegességnek vagy dühnek, sőt: inkább boldognak tűnt, olyan volt, mintha… nem is tudom, először látna. Megnyugodtam, még a tömeg sem vette el a kedvem, tudtam, hogy ha nagyon akarjuk – és persze nagyon akartuk – akkor találkozni fogunk, és együtt töltjük a szülinapomat. És akkor valami égi jel rávett, hogy pillantsak a közelemben lévő oszlopra, aminek tetején egy digitális óra világított. Az utolsó számjegy épp váltott, és hirtelen már az világított az éjszakában, hogy 23:59.

1 perc – ennyim maradt, hogy azzal töltsem a születésem napját, akivel a legjobban szeretném. Egyetlen röpke perc.

Olyan rémület lett rajtam úrrá, hogy megfeledkeztem magamról, és a tömeg elsodort. Elbotlottam a lábamba, és pánikszerűen ragadtam meg az előttem lévőt, hogy megtartsam magam, de nem jártam sikerrel. Az illető nem volt elragadtatva, így a tenyeremmel kellett megtámasztanom magam a földön. Valósággal rettegtem, hogy mikor felemelkedem, már nem találom meg Mikát. Úgy éreztem, máris elvesztegettem 15 másodpercet arra, hogy magamhoz híven a földön heverésszek. Felálltam, és fel is lélegeztem, mikor láttam, hogy Mika ugyanolyan hévvel próbál közelíteni hozzám, ahogy én őhozzá. A színpadon az énekes kitartott egy hangot, és a tömeg tombolni kezdett. Újabb másodpercek múltak el, és én úgy éreztem, mentem megfulladok az ugráló emberek miatt, akik magasba tartják a kezüket, ezzel teljesen eltakarva előlem a célpontot, ami felé haladok. Bal oldalon láttam egy kis ritkulást, úgyhogy elfordultam, de amint odaértem, már kitöltötték az űrt. Az órára pillantottam, még mindig az 59-es világított, de én nem lettem nyugodtabb, már szinte láttam, ahogy rezegni kezd és egyetlen gyors pillanat alatt vált. Elkaptam a tekintetem, mielőtt ez bekövetkezett volna. Arra gondoltam, amit Dóri mondott: hogy meg kell próbálnunk teljesíteni, amire vágyunk, mert különben meg fogjuk bánni, ha elszalasztjuk az alkalmat. És én csak arra vágytam, hogy vele legyek, még ha erre pár rövid másodpercem maradt is csupán. Csak vele akartam lenni, nem gondolva arra, hogy még az is megeshet, hogy ez az utolsó alkalom. Úgy éreztem, menten megfulladok, és még mindig túl távol voltunk egymástól.

Felpillantottam az órára, és megláttam a négy egymás mellett álló nullát.

Kicsit csalódott voltam. Mit kicsit? Egy világ dőlt össze bennem. Nem csak hogy nem tölthettem azzal a születésem napját, akivel akartam, de még mindig olyan nagyon távol voltunk egymástól, és ilyenkor, mikor már csak pár lépés választ el valakitől, valahogy még türelmetlenebb leszel, és a percek csak vánszorognak…

Az érzés, hogy már úgyis elkéstem, minden mindegy, a dolgok leegyszerűsödtek: szinte világított előttem egy folyosó egyenesen Mikához, és akkor már nem is kellett olyan sokat várnom. Igaz, a találkozás nem olyan volt, mint amilyennek vártam: felszabadítónak és örömtelinek kellett volna lennie, én pedig csalódott voltam, és újra amiatt kezdtem aggódni, hogy Mika megszid, amiért elszöktem.

- Boldog születésnapot! – suttogta Mika a fülembe, miközben szorosan magához ölelt. Máshogy nem is nagyon hallottam volna, mivel a színpadon játszó banda már finálézott, és a hangzavar óriási volt. Viszont amit hallottam, az tetszett: mármint nem a jó kívánság, hanem a hangsúly. Mika hangjában nyoma sem volt dühnek vagy csalódottságnak, nagyon is boldognak tűnt, hogy újra lát.

- Már késő, elmúlt éjfél. – akármilyen megnyugtató volt újra vele lenni, azért még mindig kicsit szomorú voltam a késés miatt.

- Mondjak valamit, Lili? – kérdezte éneklő hangon Mika, miközben egyik kezével felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézhessek. Mosolygott, ami azért megvigasztalt egy kicsit. Amikor újra megszólalt, a hangja olyan simogató volt, mint egy altatódal. - Az az óra siet.

Nem érdekelt többé mennyi is az idő, vagy mennyien vannak körülöttünk, vagy hogy Mika még csak nem is ideges – semmi sem számított. Az egyetlen, ami fontos volt, hogy végre újra együtt vagyunk.