Még mindig szombat
Említettem már, hogy mennyire imádom a tragacsot? Igen, arról a romhalmazról beszélek, ami elhozott minket New Yorkból Portlandig. Biztos nem sokan tudják, hogy egész kényelmes, persze most nem azokról az ülésekről beszélek, amiket még az 50-es években valaki összekólázott, hanem a platójáról. Háton fekve bámulni a csillagokat Portland egén egyedül is eufórikus élmény lenne, de Mikával együtt a tökéletesség furcsa érzését éreztem.

- Szóval nem haragszol?

- Miért haragudnék?

- Elszöktem.

Már távolabb voltunk a tömegtől, de a fejem még mindig zúgott, és én olyan halkan beszéltem, hogy féltem, Mika nem hallja meg. Nem kellett volna emiatt aggódnom: igazából ő az egyetlen, aki még akkor is hall, mikor csendben vagyok.

- Tudom, milyen vagy; nem szabhatok neked határokat, mert akkor megszeged őket. És igazából nem is akarok, azt akarom, hogy boldog légy!

- Boldog vagyok! – mondtam még mindig halkan, és még közelebb húzódtam hozzá, de látszólag nem sikerült őt teljesen meggyőznöm.

- A fenébe, hát még mindig nem érted Lili? Minden bénázásom és hibám ellenére, te vagy a legfontosabb dolog az életemben. Hogyan tudnám ezt még jobban nyomatékosítani benned? Elvettelek feleségül és szerelmet vallottam neked ezer módon. A világ végére is követnélek, mindent megbocsátanék neked, csak az számít, hogy te boldog légy.

Felültem, és mélyen Mika szemébe néztem. Megpróbáltam mindent beleadni abba a pillantásba, és olyan sokáig tartani, amíg csak tudom.

- Boldog vagyok! – minden szótagot kellően kihangsúlyoztam, hogy végre Mika is felfogja.

Ő is felült, velem szemben, és mosolyogva várt. Nem sokáig kellett gondolkoznom, hogy mire is vár. Közelebb kúsztam hozzá, hogy a mellkasunk majdnem összeérjen, és lazán átkaroltam. Egyik kezemmel hátulról a hajába túrtam, a másikkal pedig közelebb húztam magam hozzá, és a fülébe suttogtam.

- Mellesleg nagyon szeretlek.

Augusztus 15., Hétfő

Egy vasárnap a parton, azzal, akit szeretsz, miközben körülötted ébredeznek az előző esti partiból a fiatalok, a tenger egyenletesen zümmög és sirályok repkednek a fejed felett, valahol nem messze pedig hegedűmuzsika szól. Hát nem megmondtam? Az egész egy álom, mindjárt felébredek arra, hogy Dani a hasamat püföli a műanyag kanalával.

Ma reggel Éva pakolt nekünk ennivalót, majd hosszas búcsúzkodás után útnak eresztett minket. Mivel a furgonba csak hárman férünk el, Dóri és Marci még maradnak egy hetet, aztán vonatoznak New Yorkba, hogy kényelmesen visszaérjenek az esküvőre. Így hát a Benezra testvérek kíséretében újra betelepedtem a lerobbant, sárga furgonba, és felkészültem egy egész napos hosszú útra. Minden adott volt egy tökéletes utazáshoz: benzin, élelem és jó társaság. A világ legszerencsétlenebb emberének kellene lenni ahhoz, hogy ne problémamentesen utazzunk. Nekem eszembe se jutott, hogy valami elromolhat, annyira idillikus érzés volt Mika mellett ülni, és egyáltalán csak úgy lenni. Talán egy évvel ezelőtt még körmeimet rágva vártam volna a nem várt megpróbáltatásokat, amik üldöztek, de már nem érdekel, már nem félek semmitől. Jó, oké, kivéve a repülést, de azt is túl fogom élni. Esküszöm J

Augusztus 18., Csütörtök

Mindig is gondoltam, hogy Luca talán nem is e világról való lény, hanem egy alien, akinek nincs szüksége semmire, ahhoz, hogy energiát nyerjen, és valamilyen különös módon minden összejön neki, a lehető legjobb módon. Még aludnia se kell, és mégis tökéletes anyuka és menyasszony, és kifogástalan időbeosztása van, és annyira megváltozott és mégis önmaga maradt. Nekem meg csupán annyi dolgom lenne, hogy szervezek egy zenekart, akik vállalnak esküvőt és ráérnek 27-én, és még erre se vagyok képes. Jó, talán ha kicsivel többet foglalkoznék a feladattal és nem a Lepkében limonádéznék Fannival vagy nem Mesivel sétálnék a parkban vagy nem Mikával hevernék a konyha ablak alatt. De ha mindezt nem tenném, nem is lennék önmagam.

Augusztus 24., Szerda

Na, most az van, hogy gáz van. Mert én szokás szerint, mindent elcseszek azzal, hogy előszeretettel festem az ördögöt a falra és mindent az utolsó pillanatra hagyok, ha nem még későbbre. Múlt héten azt mertem írni, hogy Luca szerencsés, és erre megfordult a szerencséje és semmi nem jön össze neki az esküvővel kapcsolatban. Ráadásul a házukba se tudtak még átköltözni, mivel az a hétvégén beázott, és most Máté egész nap a javítást vezényli és a bútorokat próbálja kicseréltetni a bútorboltban. Én pedig szokás szerint bénázom: fogalmam sincs hol kell esküvőre zenekart szerezni, így jobb híján idegen embereket állítok meg az utcán. Végelkeseredettségemben még saját magamat is felajánlottam, de Luca ellenezte az ötletem. Bár lehet, hogy csak azért, mert nyűgös volt – ami nála nem épp megszokott dolog. Ábelre mindig jut ideje, ami becsülendő dolog ebben az esetben, úgy értem egy menyasszonynak őrülten kéne készülnie az esküvőjére, és ő készül is, amikor Ábi alszik. Vizont így neki nincs ideje aludni és egyéb elég szükséges tevékenységeket végezni, mint például étkezés. Az az egy előnye van a dolognak, hogy nem szenved szülés utáni depresszióban – igaz ideje sincs nagyon rá.

Augusztus 25., Csütörtök

Hihetetlen Dóri és Marci hazaérnek, és máris mindenki őket isteníti, csak mert sikerült fél nap alatt elintézniük azt, amit nekem egy hétig se. Jó, persze, Marcinak kiterjedtebb az ismeretségi köre, mint nekem, és többen tartoznak neki szívességgel, de azért én is megérdemelnék egy tapsot, amiért végre értelmesen töltöm az időmet – abban mindenki egyetért, hogy Mika értelmes, nem?

Augusztus 26., Péntek

Egy nap az esküvőig – minden rendeződni látszik: van virág, van zenekar, van vacsora, van ruha, van helyszín, megvannak hívva a vendégek. Megvannak a koszorúslányruhák, meg a gyűrűk, és van menyasszony is. Na, és akkor most jön a bökkenő: a leendő férj eléggé eltűnt. Kezdeném az elején, ha lehet.

Luca kényelme érdekében, hagytuk, hadd pihenje ki magát, ezért Ábi egész délelőttre rám volt bízva. Bevallom, kicsit bepánikoltam: rég fogtam már ilyen kicsi babát, Dani már elmúlt egy éves, annyival máshogy kell vele törődni. Szerencsémre, segítségemre volt Mika, akinek különös, érthetetlen tehetsége van ahhoz, hogy megnyugtasson, lecsitítson, vagy csak simán kezelni tudjon gyerekeket egészen 3 éves korig. Meséltem már, mikor bringó-hintóval elcsaptam egy 5 éves gyereket, aki nem hallgatott el még mikor Mika csitítgatta sem, és így utolértek minket a szülei, és jól leoltottak? Paraszt 5 évesek, azt hiszik övék a világ.

Na, de eltértem a tárgytól. A lényeg, hogy Luca délig aludt, és mi is akkortájt értünk vissza a házba. Érezhetően feszült volt a légkör – azért írom, hogy érezhetően, mert köztudottan rossz vagyok az ilyen helyzetek felismerésében. Csak pár percnek kellett eltelnie, míg Luca felvitte megetetni Ábit, és kitört a pánik: Máté eltűnt! Abban mindannyian egyet értettünk, hogy Lucának nem szabad megtudnia. Egy kis osztag a keresésére indult, míg nekem és a Nagyinak az a feladat lett kiosztva, hogy eltereljük Luca figyelmét. Persze ahogy lejött a konyhába az volt az első kérdése, hogy hol van Máté, mire mindketten riadtan meredtünk rá. Elnevette magát, de hallottam, hogy nem túl őszintén.

- Máté arra gondolt, hogy már nem kéne találkoznotok az esküvő előtt. Hogy még izgalmasabb legyen, tudod… – böktem ki az első dolgot, ami eszembe jutott. Luca látszólag hitt nekem, bár lehet, hogy csak a tudatalattija győzte meg, hogy ne aggódjon. Elment tenni a dolgát, mintha semmi baj nem lenne, és talán azt is gondolta, hogy nincs semmi baj.

Nem sokkal ezután érkezett meg Dóri és Marci. Már mindketten tudtak a katasztrófáról, de nem tartották az egészet túl komolynak.

- Lehet, hogy az anyám rabolta el, kinézném belőle. – mondta egyik alkalommal Dóri kedélyesen, én viszont egész komolyan vettem, amit mondott.

- Nem azt mondtad, hogy ő Ausztriába van az új pasijával? – mindenképp ki akartam zárni ezt a lehetőséget, Dóri viszont nem vett túl komolyan.

- Vagy nőjével, nála sosem lehet tudni.

- Áh, szóval a családotokban hajlamosak a nők biszexualitásra? Csak hogy tudjam, tudod: biztos, ami biztos. – szállt be a mókázásba Marci is.

- Ha így folytatod visszapostázlak Amerikába. – válaszolt Dóri, miközben lágyan megsuhintotta Marci vállát, majd egymásra vigyorogtak, mint a fülig szerelmes tinédzserek. Ja, hogy azok is?

- Örülök, hogy itt ilyen jó a hangulat, de szörnyű hírem van: megtaláltuk Máté búcsúlevelét… öngyilkos lett.

Mika betoppanása pont annyira meglepett, mint amit mondott. Megállt bennem az ütő, és azon kezdtem agyalni, hogyan is fogom ezt tudatni Lucával, és ő hogyan is fog reagálni, és hogy milyen úton menekíthetem ki a szobából Ábit, ha esetlen törni-zúzni kezdene.

- Lili, csak vicceltem. – sétált oda Mika, mielőtt még száz százalékig elhittem volna, amit mondott.

- Ahelyett, hogy szórakoznátok, inkább kereshetnétek Mátét. – förmedtem rájuk. A fiúk el is indultak a keresésre, Dóri pedig beállt mellém krumplit pucolni az ebédhez.

- Arra gondoltam, hogy csaphatnánk egy lánybúcsút este, azzal is elterelve Luca figyelmét. – természetesen rábólintottam az ötletre, és miután elkészültünk a krumplikkal hozzá is fogtam a szervezéshez.

Reméltem, hogy mire besötétedik, Máté is előkerül, és mondja, hogy csak a boltba ugrott ki, mi ez a felfordulás, de nem így történt, sőt senki nem mondott semmit. Pedig apa olyan nagy hévvel kereste, bár véleményem szerint csak azért, mert belehalna, ha Luca még tovább velünk maradna. Mert ugye mindenki szereti Lucát, de a nap 2 órájában elviselni igazi kihívás, és már felcsillant a remény, hogy elköltözik, és csak a kellemes mennyiségben lesz jelen. Bár így is nagyon fog hiányozni…

A lényeg, hogy este hétkor a nappalinkba összegyűlt egy csomó nőnemű lény, és megkezdődött a fergeteges buli. Na jó, van egy kis csalás a dologban, ugyanis a partin Ábel is jelen volt, aki ugye, mint tudjuk: fiú. Luca látszólag jól érezte magát az alkoholmentes koktélok és rózsaszín léggömbök társaságában. Beszélgettünk, társasjátékoztunk és nem aggódtunk a holnapi esküvő miatt.

Már éjfél tájt járt az idő, mikor a buli véget ért azzal, hogy az arának már rég aludnia kéne, mert holnap szépnek kell lennie, és még nem is sejti, hogy jelen pillanatban nincs jövendőbelije – bár ezt egyikünk se mondta ki, de mindannyian erre gondoltuk (kivéve persze Lucát és Ábelt). Én Dórival, Fannival és Mesivel vártam, hogy Mika jelentést hozzon nekünk.

- Muszáj ennyire nyugodtnak lennetek? – tört ki belőlem a gondolat, ahogy barátnőimet figyeltem, amint kedélyesen elcsevegnek.

- Lili, ismerem Mátét, és biztos nincs semmi gond, csak…

- Csak…? Mindenki ezt mondja, biztos nincs semmi gond, de senki nem tudja, hol van. Vagyis akár még valami gond is lehet. Én legalábbis így gondolom, nincs igazam?

- Lili, ne aggódj! – éreztem Fanni hangján, hogy lezártnak tekinti a témát, de ettől nem lettem nyugodtabb. Mi van, ha csak senki nem akarja észrevenni, hogy tényleg gond van, mindenki parázik, csak ők nem mondják ki hangosan. Ha valamiben javultam az idők folyamán akkor az az, hogy most már nem félek kimondani dolgokat, mint például az érzelmeim. Jelenleg rettenetesen aggódom.

Mikor Mika megjött társaim is kicsit feszülten várták mondandóját, ami semmi kecsegtetővel nem szolgált: Máté nem lett meg.

Miután a lányok hazamentek, nem tudtam kell-e foglalkoznom a témával, hogy el kell-e mondanom Lucának, egyáltalán nem tudtam, mit kéne tennem. Zavarodottságomban nem is szólaltam meg, csak szó nélkül megágyaztam kettőnknek, Mikának ugyanis feltett szándéka volt, hogy marad éjszakára, és nem nagyon tudtam lebeszélni (jó, oké, nem törtem magam halálosan).

- Lili! Lili, nézz rám! – szólt rám, mikor már a párnákat vettem elő a szekrényből néma robotolással. Nem nagyon fogtam fel amit mond, úgy kattogott az agyam. – Lili, hahó!

Egy percre megálltam, és kezemben a két párnával ránéztem. Pár lépésre állt tőlem, és nem mondott semmit, mégis megnyugtatott. Egyetlen pillantással elérte, hogy kiürüljön az agyam. Közelebb léptem, és megcsókoltam, a párnák pedig kiestek a kezeim közül.

Augusztus 27., Szombat

Azt mondják, a legfontosabb nap egy ember életében az esküvője napja, amikor felnőtté válik, és érett lesz és satöbbi. Számomra ez a nap… Na, de ma nem én voltam a lényeg: ma minden Lucáról és Mátéról szólt, és… azt hiszem, tartom jó szokásom, és kezdem az elején. Igen, igen, a nap hihetetlen jól kezdődött; bár melyik nap nem kezdődik szépen, amikor Mikával ébredek? Jó, oké, átmentem ömlengésbe (eskü, próbálom visszafogni magam, de olyan nehéz – hisztiiii) Na tehát, a reggel jó volt egészen addig, amíg le nem mentem a konyhába. Felkészültem a sürgés-forgásra, hogy Luca pörögni fog, a Nagyi föl-alá rohangál, anya két karján két gyerekkel áll és magyaráz, és egyéb ilyenkor szokásos dolgok. De nem ezt kaptam, sőt: az egész konyhába egyedül Luca üldögélt teljesen magába zuhanva.

- Eltűnt, ugye? – nézett rám kétségbeesve. Pánikba estem, ha Luca kétségbeesik, akkor az baj.

- Miből gondolod? – kérdeztem kicsit hisztérikusan.

- Ha nem is alszik velem, valamilyen módon mindig jóéjszakát kíván.

Ajajajj, minden veszve – esküvő lefújva, Luca a nyakunkon marad, depressziós lesz, és befogad nyolcvankettő kóbor kismacskát, akik fertőzéseket terjesztenek el, mindannyian megbetegszünk, és sorra meghalunk és egymás oszladozó húsából táplálkozunk majd…

Oké, eltértem a tárgytól: Lucát kezelésbe vette egy fodrász, amíg én elkezdtem azokat az embereket keresni, akik tegnap Máté keresésére indultak, de senki nem jött szembe, amitől csak még frusztráltabb lettem. Épp felrohantam a lépcsőn, és a szobámba igyekeztem kitépni az összes hajam, mikor Tomi támolygott elém totál másnaposan.

- Jézusom, ennyit a felnőtt létről és a felelősségről, amiről anyáék annyit papoltak. – dünnyögtem, mikor találkoztunk.

- Ne ordíts! – torkolt le, én pedig kicsit megijedtem, ugyanis épphogy suttogtam az imént. – Oké, figyelj… - kezdte lassan. – El kell… mondanom… - szakadozottan beszélt, ugyanis folyamatosan csuklott. - …valamit.

- Ne haragudj, nem érek most rá, dolgom van! Ajánlom, hogy 4-re legyél készen! – szóltam még vissza, mikor befordultam a szobámba.

Mika nyugodtan lapozgatta a tinimagazint, amit Lucától kaptam mikor először jött meg a menzeszem. Na ugye én ezt nem tartottam ennyire örömteli dolognak, de ajándékot nem dobunk ki, ugye.

- Tudod sosem figyeltem meg, hogy a lányok bal melle nagyobb, mint jobb. – mondta eltűnődve, mikor levetettem magam mellé az ágyra. Mikor látta csalódottságom és tehetetlenségem, közelebb kúszott, és átkarolta a derekam, de nem rakta még le az újságot.

- Oké, mondd el részletesen, mi volt tegnap!

Mika intett, hogy várjak még egy percet, amíg elolvassa a cikket, ami arról szólt, hogy mennyiben függ a fiúk hűségessége a lábkörmük hosszától.

- Elindultunk megkeresni Mátét, mindannyian kapcsolatba álltunk, hogy tudjuk értesíteni egymást, ha valaki megtalálta, de aztán egy idő után már senkit nem tudtam elérni, ezért visszajöttem, viszont itt folyt a lányparti, ahol feltehetőleg mindenki tudta, hogy a másiknak nagyobb a bal melle, mint a jobb.

- Szóval mindenki eltűnt? Apa, Tomi, és Máté összes haverja?

- Csak az a pár, aki felvette a telefont, mikor hívtuk.

- A jó hír, hogy nem rabolták el őket, Tomival már találkoztam, totál másnapos. Nem tudom, hogy tud majd így bekísérni a templomban.

- Igen, tudod, ha nincs vőlegény, akkor arra sincs szükség, hogy a koszorúslányt bekísérjék.

Lecsüggedtem, mikor rájöttem, hogy Mikának igaza van. Ezt észlelve Mika ledobta az újságot a földre, majd lehúzott maga mellé.

- Beszéljünk másról, még van egy kis időnk az esküvőig… Például mindig is érdekelt…

- Várj, kitalálom: csak nem a két mellem mérete közti különbség?

Mika belekuncogott a fülembe, ezzel jelezve, hogy a válasza igen. Hát valahogy sikerült eltöltenünk azt a kis időt az esküvőig.

Persze már nem volt időm rendesen megcsinálni a hajamat, épphogy sikerült megfésülködnöm, Mika már le is rángatott a lépcsőn, hogy elkésünk. Lucával a konyhába futottunk össze.

- Miért nem vagy készen? – kérdeztem emelt hangon, mikor megláttam őt a szokásosnak nem nevezhető, de azért utcai ruhájában.

- Mi értelme lenne felöltöznöm? – kérdezte, miközben a tökéletesre csinált hajából próbálta kioperálni a fehér virágot.

- Luca, figyelj, ne lepődj meg, de ma van az esküvőd! – próbáltam nyugtatgatni, miközben ellöktem a kezét, és megigazítottam a virágot. A nagyi hamarosan befutott a ruhával, és ketten megpróbáltuk felimádkozni Lucára.

- Lili, hahó. – nézett be az ajtón a bátyám.

- Ne most, Tomi, nincs időm.

- De ez fontos…

- Nem, most semmi nem olyan fontos, mint hogy Luca időben ott legyen, úgyhogy… - rázártam az ajtót, mielőtt bármit mondhatott volna, és gyorsan odaszaladtam segíteni a nagyinak felhúzni a ruhát a teljesen passzív Lucára.

- Így ni, készen vagy. – sóhajtottam, és arrébb löktem egy tincset a hajamból. A nagyi odasietett és az én hajamba is tűzött egyet abból a virágból, ami Lucáéban is volt, igaz méretben kicsit kisebbet kaptam.

Mire sikerült Lucát beimádkozni a kocsiba, Dóri is odaért. A ruhánk teljesen ugyanolyan volt, és Nagyi az ő hajába is tűzött a virágból. És aztán elindultunk…

Már mindenki másnak ott kellett lennie a templomban, beleértve a vőlegényt is…

- Tudsz valamit Mátéról? – tátogtam Dórinak, nehogy Luca meghallja, de Dóri látszólag nem értette, mit akarok kérdezni. Majdnem megölt az ideg – nem csak mert nem tudtam, mi van Mátéval, hanem mert látszólag engem jobban izgatott az esküvő, mint magát Lucát, akinek arca semmilyen érzelmet nem tükrözött. Legutóbb akkor szólalt meg, mikor megkérdezte, hogy Danit biztonságban a templomba szállították-e.

- Na, én megnézem mi a helyzet bent. – pattant ki Nagyi a limuzinból, mikor odaértünk. Dórival egymásra pillantottunk, majd belekezdtünk a lelkesítő beszédbe, ami egyáltalán nem volt túl meggyőző, tekintve, hogy nem voltak érveink.

- Luca, ez az esküvőd napja és gyönyörű vagy és kétségbeesett, nekem ez nem megy, oké? Nem fogok hazudni… - mondtam, mire Luca végre rám nézett. – Ne, ne, nehogy sírni kezdj nekem! – Dóri azonnal nyújtott egy zsepit és gondosan felitattuk az esetlegesen kicsorduló könnyeket, nehogy elrontsák a tökéletes sminket.

- Az van, hogy Máté eltűnt, de ez az esküvőtök napja, a házasságotok első napja, és a házasságnak a bizalom az alapja, nem? És te eddig is bíztál benne, és most, hogy összeházasodni készültök, most még jobban bíznod kell benne.

- Bízhatsz benne: hiszen megígérte, hogy elválik és elvált, megígérte, hogy segít a gyereknevelésben, és egész jól pelenkázik. Megígérte, hogy csinál neked nutellás palacsintát, és csinált is. Nála nagyszerűbb férjet nem is kaphatnál.

- Nem vele van a gond… - szipogta Luca. – Hanem velem, rájött, hogy én mekkora szerencsétlenség vagyok.

- Tudom mit érzel, a pasi túl tökéletes hozzád, én is ugyanezt éreztem. – dőltem hátra a kocsiban. – Ez teljesen normális.

- Csak mert te és én is ezt érezzük, nem jelenti, hogy ez normális, sőt.

Mindannyian elmosolyodtunk, örültem, hogy Lucának ha csak egy kicsit is, de javult a kedélyállapota.

- Az igazság az, hogy Luca, tökéletes vagy Máté számára: nem parancsolgatsz neki, nem befolyásolod, nem manipulálod és ami a legfontosabb szereted. És hidd el, ő is nagyon szeret téged.

- A lényeg, hogy ha már ennyi mindenen keresztül mentél és ilyen sikeresen, akkor most nem adhatod fel, mert különben valamikor nagyon megfogod bánni. – Dórival egymásra mosolyogtunk ezek után a szavak után, amiket Dóri is elmondott nekem mielőtt Portlandbe utaztunk.

- Szóval kapd össze magad kislány, és vonulj be a templomba méltósággal! – kiáltott fel Dóri.

- Méltósággal… - Luca ízlelgette a szót.

- Méltósággal! – kiáltottam én is.

- MÉLTÓSÁGGAL!

- Jó, de azért ne ilyen hangosan.

Kikászálódtunk a kocsiból. Rebi pördült mellém pillanat múlva ugyanolyan ruhába, mint én. A nyár folyamán költöztek vissza Baluval az apukájukhoz, de szinte minden héten meglátogatták Lucát, annyira hozzájuk nőtt. Mindannyian besétáltunk a templomba. A nagyi és Luca még hátra maradt.

Megszólaltak a harangok. Felhagytam az aggódással és az idegességgel. Mika az egyik sorban ülve intett. Az oltárhoz néztem, a vőlegény sehol. Rebi és Balu elindultak a sorok között.

- Hol a kísérőm? – kérdezte Dóri kezében Ábellel? – Azt mondták, itt lesz.

Abban a pillanatban jelent meg Tomi maga mellett ráncigálva Máté egyik barátját, aki Dóri kísérője volt. Látszott a fiún, hogy szintén megviselte az előző éjszaka. Miután Dóri megigazította a fiú nyakkendőjét, ők is elindultak.

Már csak mi maradtunk, a bátyám, az öcsém és én. Tomi tartotta a kezét, hogy karoljak bele, a másikban Dani ficánkolt. Hátrapillantottam, és megláttam a napfényben Lucát – gyönyörű volt és eltökélt. Egy pillanatra megint megijedtem, hogy mi fog történni.

Lassan mi is elindultunk. Hirtelen lámpalázam lett, ahogy a padok között vonulva mindenki minket nézett. Anyu az első padból intett, mellette apu a fejét fogta, mint aki mindjárt elhányja magát.

- Most már beszélhetünk? – súgta oldalról Tomi.

- Most? Mi olyan nagyon fontos?

- Mátéról van szó.

- Miért nem ezzel kezdted? – próbáltam visszafogni a hangerőt, és kicsit lassítani a tempón, hogy még mielőtt előreérünk Tomi betudja fejezni.

- A helyzet az, hogy kicsit elhúzódott a legénybúcsú. Csütörtök este kezdődött Mátéval és a barátaival, de nem nagyon ért véget ma hajnalig.

- Szóval tegnap, mikor a keresésére indultatok…

- Megtaláltuk őket egy szórakozóhelyen, és hát…

- El sem hiszem, hogy senki nem tudott egy üzenetet küldeni, miután társult.

- Tudod, egy vodka-sörrel a kezedben nem nagyon gondolkozzon azon, mi van otthon. Arról meg nem tehetek róla, hogy a pasid olyan balfék, hogy nem talált oda.

Időközben megérkeztünk a helyünkre, az orgona tovább szólt, és a vendégek nézegetni kezdték, hogy hol van az ifjú pár. Adja az ég, hogy Máté megszöktesse Lucát, és ne valami folyóparton haldokoljon.

Luca megjelent az ajtóban – csillogott, ahogy belépett a napfényről, mosolygott és elszántnak tűnt, egészen addig, amíg meg nem látta, hogy az oltárnál nem várja senki. Egy pillanatra meg is torpant, de nem fordult sarkon. Egészen lassan haladt.

- És most hol van Máté?

- Itt jön. – A mellékajtón abban a pillanatban beoldalazott Máté. Egész jól nézett ki, nem tűnt olyan csapzottnak, mint a kanbuli többi tagja, ezért megkönnyebbülésemben még egy mosolyra is futotta. Abban a pillanatban Luca olyan indulattal indult el, hogy azt hittem orra esik, de nem így történt, mosolygott és sugárzott, és biztos vagyok benne, hogy végig hallotta a tündérkéi zenéjét.

A szertartás gyönyörű volt, és nem is olyan hosszú, Dani egész jól tűrte, főleg miután odaadtam neki a virágomat játszani. Dóri karjaiban Ábel aludt, miközben a kissé még mindig részeg kísérője különböző dumákkal akarta felszedni, de Dóri minden egyes alkalommal lepisszegte és könnyes szemmel figyelte a szertartást. Én csak egészen a végén hatódtam meg, mikor Luca és Máté szerelmesen megcsókolták egymást. Mikára pillantottam, ő pedig rám, és minden annyira… tökéletes volt.

Egészen a vacsoráig nem találkoztam Mikával. Segítettem irányítani a vendégeket és a zenészeknek is megmutattam hol kéne előadniuk, miközben még elrendeztem az ültető kártyákat. Mikor végre lezuhantam egy székre, Mika már ott is termett mellettem és beletűzött a hajamba egy olyan virágot, amit Daninak adtam, hogy megtépázza.

- Gyere, Luca most dobja el a csokrot. – motyogta, miközben mélyen a szemembe nézett. Elmosolyodtam, és egy apró csókot nyomtam a szájára.

- Minek menjek oda, már megházasodtam.

Mindketten elmosolyodtunk, és figyeltük, ahogy Fanni nagy örömmel elkapja a csokrot – na jó, kisebb lökdösődés hatására, de megszerzi azt, majd a következő pillanatban Bálint nyakába ugrik.

Hátradőltem a székben – boldog voltam és elégedett. Ez egy csodás nap volt, minden nehézsége ellenére, és még csodásabb este lesz: itt van mindenki, akit szeretek, az egész családom, az összes barátom, és itt van Mika is. Nekik köszönhetem, hogy ez az évem ennyire jól sikerült, mert mind a részesei voltak és segítettek, hogy a sok rossz ellenére, sok jó dolog is történt. Mindannyian tudjuk, hogy vannak mélypontok, amik talán egy percig vagy egy hónapig tartanak. De akármilyen hosszú a mélypont, megéri túlélni, mert utána mindig igazi felüdülés újra a csúcson lenni. Azt hiszem jó volt zenekart alapítani, és utazni a nagyvilágban, jó volt új emberekkel találkozni, új érzéseket megismerni, jó volt összetörni egy kicsit, és jó volt újra teljesnek lenni. Most már szabadon mosolyoghatok, itt van nekem Mika. Nem akarok nagy szavakat használni, hiszen csak 16 éves vagyok, ezért nem mondom azt, hogy ő életem szerelme, de abban biztos vagyok, hogy ő a legjobb barátom, szükségem van rá, és az már csak a saját rokkantságom, hogy bizonyos időközönként el kell őt veszítenem, hogy aztán még jobb legyen, mikor újra visszakapom.

Sok mindent tanultam az elmúlt évben: megtanultam hinni magamban, a csodákban, megtanultam, hogy a megérzéseim néha csalnak, megtanultam elébe menni a dolgoknak, megtanultam tanulni a hibáimból, megtanultam, hogy őszintének és megbocsátónak kell lennem, együtt érzőnek és megértőnek, de a legfontosabb, mindig minden helyzetben önmagamat kell adnom, és akkor nincs gond. Nem lehet gond. De ha mégis, akkor sosem késő változni, végül is mindannyian emberek vagyunk, akik azért vannak ezen a Földön, hogy szeressenek és szeretve legyenek.

Mika közelebb hajolt, és a fülembe súgta a világ legédesebb szavát.

VÉGE

2010 március. 13. 23.32