tizenhetedik fejezet

- Meg akarok halni. – nyafogtam fel újra, Iris ágyára borulva. Barátnőm lelkesen simogatta a hajamat, én pedig tovább kínoztam magam, amiért ilyen istentelenül elbántam Ryannel.

- Bocsáss meg, hogy ezzel nyaggatlak. Még csak egy napja engedtek haza a kórházból én meg itt nyavalygok neked.

- Legalább valami eltereli a figyelmem. – mondta megnyugtatóan, ami engem is megnyugtatott egy kicsit. – Ráadásul nem fér a fejembe, hogy pont Demont mondtad. Mondhattad volna Dominic-et, vagy Crawfordot, te mégis…

- Oké, azért ne beszéljünk bele dolgokat ebbe a szituációba. Azt tettem, amit mindannyian tanácsoltatok, megszakítottam vele a kapcsolatot.

- Csak Dom tanácsolta ezt, ráadásul én ezt nem nevezném megszakításnak…

Elhúztam a szám. Iris nyilván arra gondolt, hogy Ryannel még mindig egy osztályba jártunk, és igen sok időt töltöttünk egy légtérbe, de ennél semmi több. Na jó, most már bevallhatom, hogy egészen sokat szemeztünk, ahogy a mai köznyelv megnevezi azt a folyamatot, mikor két ember csak úgy bámul egymásra, mint a kiéhezett állatok.

El akartam valamivel terelni a figyelmem, ráadásul Cade is épp akor sétált be, hogy rátukmálja Irisre a kedélyjavító gyógyszereket, amiket az orvos írt fel, barátnőm viszont ki nem állhatta őket. Ezt a kis nézeteltérést kivéve a házasságuk egész jól működött, bár hogy is mondják? Egy tragédia mindig összekovácsolja az embereket. Őket ez esetben egy egész életre egyesítette.

Lesétáltam a nappaliba, hogy társaságot keressek magamnak, de csak Egont találtam ott, ahogy magában hőbörgött.

- Nem igaz, hogy Cade nem fogja fel, hogy nem kell gyógyszer, én is fel tudom javítani a kedvét a puszta elmémmel.

Elmosolyodtam, majd a konyhába sétáltam, hogy készítsek magamnak egy szendvicset. Dom is épp akkor lépett be a helyiségbe. Egymásra mosolyodtunk – igazából nem nagyon beszéltünk azóta, hogy rögtön a Ryannel való szakításom után leordítottam a fejét, hogy ez mind miatta van. Azóta akármikor találkozunk, megfagy a levegő és minden mozdulat, vagy szó kínossá válik.

- Van kedved sétálni?

Kösz, a kérdést, Dom; ennél kínosabb szituációt elképzelni is nehezebb lenne.

- Figyelj, elegem van ebből, nem kell bocsánatod kérned, és én se fogok, csak felejtsük el és legyünk újra barátok. – mivel ezzel még nem győzött meg százszázalékosan hozzátette: - Hiányzik a legjobb barátom.

Őszintén elmosolyodtam, majd visszatettem a zsömlét, amit szendvicskészítés céljából vettem ki, és kiléptünk az utcára.

- Szóval, van valami izgi pletyka, amit tudsz? – érdeklődtem.

- Az elmúlt napokban mindenki teóriáját hallottam Cecey-t illetően.

- Mivel kapcsolatban? – kíváncsiskodtam, én ugyanis teljesen kimaradtam ebből a Ryan miatti nyafogásom miatt.

- Hát hogy vajon mit csinál a pokolfajzatok főhadiszállásán. Hogy mindent elmondott-e, hogy megerőszakolták-e, hogy jól érzi-e magát, vagy hogy él-e egyáltalán.

Kissé megrémültem – napok óta eszembe se jutott Cecey, és ezért kicsit elszégyelltem magam. Nekem is aggódnom kéne érte, de egyre inkább egy furcsa érzelem uralkodott el rajtam.

Épp egy sarkon fordultunk be, mikor egy asszony nekünk ütközött. Láthatóan feldúlt volt, a háta mögé pillantgatott, és rettenetesen zilált.

- Hölgyem, minden rendben? – kérdezte Dom, mire a nő megragadta a karját.

- Tudnának nekem segíteni? Egy fiatalembert keresek.

Dommal egymásra pillantottunk, nem nagyon ismertünk senkit a környéken, viszont aggódtunk az asszonyért, annyira kétségbeesettnek tűnt. A következő pillanatban azonban már inkább a kíváncsiság uralkodott el rajtunk, miután a nő megszólalt.

- A neve Demon.

Egyetlen embert ismerek, akinek ez a neve, és nem hiszem, hogy Philadelphia kertvárosában sokakat hívnának még így. Meg amúgy is, a Sátánon kívül kevés ember fejében fordulhat meg, hogy ezt a nevet adja egyetlen szem fiacskájának.

Mikor már az előszobában álltunk az ismeretlen hölggyel, akkor futott át az agyamon, hogy talán meggondolatlanság volt idehozni, de semmi rosszat nem tudtam kinézni belőle.

Bekopogtam Dem szobájába, mire ő hanyagul kiszólt, hogy nem ér rá.

- Demon, ez most fontos. – mondtam, és vártam pár percet. Hallottam, hogy feláll, és odasétál az ajtóhoz. Résnyire nyitotta azt, miközben egy pólót húzott magára. Látszott rajta, hogy kíváncsi lett.

- Mi van? – lökte oda, de nem tudtam haragudni, inkább elmosolyodtam.

- Egy nő keres, olyan negyven év körüli, magas, barna hajú.

- Piros szemüvege van? Mert ha igen, akkor a dékán meg fog ölni.

- Komolyan Demon? A húsz év körüliek már nem jelentenek elég nagy kihívást?

Elmosolyodott, de azért elindult a lépcső felé, én pedig követtem. Mire leértünk, Dominic már leültette az asszonyt a nappaliban, és kávéval kínálta.

- Jó napot! – köszönt Dem udvariasan. A nő felpattant, és villámgyorsan fordult Demon felé. A tekintetében izgalmat és örömöt láttam megcsillanni, és rögtön arra gondoltam, hogy mekkora hatást is gyakorolhatott rá Demon korábban.

- Demon Hodge. – nyújtott kezet Dem, és én kicsit meglepődtem, ezek szerint mégse volt köztük bűnös viszony, csak nekem túl piszkos a fantáziám.

A nő lassan odanyújtotta a kezét, de egy pillanatra se vette le a szemét Demonról és nem is szólalt meg. Hosszú percekig szorongatták egymás kezét, miközben én és Dom feszülten vártuk a következményeket. Eszünkbe se jutott elhagyni a szobát, habár tudtuk, hogy illetlenség zavarni.

- Miben segíthetek? – kérdezte Demon, miután elengedte vendége kezét

- Nagyon hasonlítasz apádra… - suttogta a nő teljes transzban, majd megrázta magát, és a kijárat felé indult.

- Elnézést, nem is tudom, mit gondoltam, csak így magára török, miközben… - magyarázta, de Demont már nem lehetett lerázni. Megragadta a nő kezét, és visszarángatta.

- Ismeri az apámat? – kérdezte izgatottan, de az asszony egy ideig még nem válaszolt.

- Igen, nagyon is jól ismerem őt. – mondta, miközben megadta magát, és hagyta visszaültetni magát a kanapéra.

Demon intett, hogy maradhatunk, így mi is helyet foglaltunk.

- Először is, megtudhatnám mi a neve?

- Nem hiszem, hogy ez most fontos. A lényeg, hogy az apja tajtékzik, valahogy rájött, hogy nincs ösztöndíjprogramon, és hogy itt van…

- És ez… mit jelent? – Demon is ugyanolyan tájékozatlannak tűnt, mint Dom és én. Nem tudhattuk, hogy a nő mennyire van beavatva Azazel Hodge kilétét illetően, és hogy tudja-e, miért olyan nagy jelentőségű, hogy Demon itt tartózkodik.

- Azazel aggódik, hogy talán itt akarsz maradni, nem pedig átvenni az örökséged április 18-án, a születésnapodon,

Demon egy pillanatra letekintett a földre, és elgondolkozott.

- Ő küldte magát? – kérdezte gyanakvón.
- Igazából magamtól jöttem.

- Honnan tudja, mikor születtem?

Mivel a nő nem válaszolt, Demon tovább kérdezősködött.

- Honnan jött? Mit akar? Ki maga?

- A nevem… Georgia Haines, talán már hallottál rólam…

Demon láthatóan elgondolkozott, teljesen beleásta magát a saját agyába, hogy a név után kutasson.

- Haines? Talán Valentine Haines rokona?

- Igen, ő az apám.

- Ki az az Valentine Haines? – kérdezte Dominic. Vállon csaptam, figyelmeztetve, hogy mi csak megfigyelők vagyunk, és semmi jogunk belekotyogni mások beszélgetésébe.

- Az apám első üzlettársa. – magyarázta Demon. – Azt olvastam személyes okok miatt szakadt meg a kapcsolatuk.

- Valóban. – helyeselt az asszony. – Igazából, én voltam az.

- Várjon, az apám azt mondta, abban az időben kivételesen monogám volt, és az egyetlen nő az életében az anyám volt.

Georgia szomorkásan elmosolyodott, miközben magára bökött. Demon a felismerés hatására felpattant, és szinte undorral tekintett a nőre.

- Az nem lehet, az anyám meghalt, amikor megszülettem. Én öltem meg őt, azzal, hogy a világra jöttem. Maga nem lehet az a nő.

- Demon, szeretnék mindent megmagyarázni.

- Nem, nem érdekel… - Demon folyamatosan hátrált. Lassan Georgia is felemelkedett, és lassan követte az útvonalat, amit Demon hátrálva tett meg. Dom és én a kanapén ülve tátott szájjal követtük az eseményeket.

- Demon, kérlek… - esdekelt az asszony.

- Volt 21 éve megmagyarázni, és nem tette meg, én pedig egyáltalán nem vágyok erre… Bocsásson meg.

Demon befejezte, és felrohant a lépcsőn.

- Köszönöm az útmutatást. – rázta meg magát Georgia, majd kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából. Gyengén ránk mosolygott, majd hagyta, hogy Dominic felsegítse a kabátját.

- Elmegy? Ennyiben hagyja az egészet? - magam is meglepődtem, mikor meghallottam, milyen számon kérően is beszélek. – Úgy értem, csak mert először nem sikerült… Talán legközelebb…

- Talán… - suttogta Georgia is, majd kilépett.

Dominic odasétált mellém, és átkarolt.

- Mi történt? – kérdezte, mivel látta, mennyire megrázott az előbbi jelenet.

- Semmi. – nem sikerült olyan jól lepleznem magam, mint ahogy akartam. Aztán arra gondoltam, hogy Dominic a legjobb barátom, és bár az utóbbi időben kicsit eltávolodtunk különböző okok miatt, attól még bármit elmondhatok neki.

- Tudod, az apám még kislány koromban elhagyott, de én ezt sosem fogadtam el. Az anyám egyik nap azt mondta, jobb így nekünk, és semmit nem veszítek azzal, hogy nem ismerem. Aztán másnap, mikor depressziósan hevert a konyhapadlón és üres pirulásdobozok voltak szétdobálva körülötte, azért sírt, hogy elhagyta élete szerelme, a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismert. Aztán 15 éves koromban elszöktem otthonról, hogy megkeressem őt, de ahogy a nyomára bukkantam volna, mindig továbbállt. Az anyám utánam jött, hazavitt, és elvonóra ment. Ő tökéletesen rendbejött, kiegyensúlyozott és boldog lett, megismerte a mostohaapámat, Pault, és… ő rendbejött, érted? Csak rólam feledkezett el… Úgy értem, jó volt a viszonyunk, mindent elmondhattam neki, kivéve, hogy szükségem van apára. És nem apapótlékra, hanem a saját, vérszerinti apámra. Elhívtam őt a ballagásomra, de nem jött el. Napokig sírtam, úgy, hogy az anyámnak fel se tűnt. Aztán múlt ősszel, mikor otthon voltam, kerestem valamit anyám fiókjában, és találtam egy felbontott levelet. Nekem címezték, mégpedig az apám. És az anyám képes volt elhallgatni előlem… Tehát úgy döntöttem, hagyom az egészet a fenébe, jóban maradok az anyámmal, aki bizonyára csak óvni próbált, és… élek tovább, ahogy azelőtt is.

- Jó, de mi volt a levélben? – kíváncsiskodott Dom, miközben azért együtt érzően dörzsölgette a karomat.

- Az, hogy nem kíváncsi rám, nem érdeklem őt, éljem csak tovább az életem, ő is ezt tette, miután elhagyott.

- Ez undorító. Ez az ember, és amit tett. Hidd el, nem éri meg érte.

- Nem érdekel milyen, az apám. Meg akarom ismerni, és amúgy is, mi az, hogy éljem tovább az életem? Hogy tehetném, mikor tudom, hogy a tulajdon apám magasról tesz rám? Mindent megadnék azért, ha én is abban a tudatban élhettem volna le eddigi életem, hogy az apám halott. Akkor tudnám élni az életem tovább, de így nem megy.

Dom nem tudott semmit mondani, egy kicsit még közelebb húzott magához, de abban a helyzetben nem nagyon segített. Georgiával akartam beszélni, meggyőzni őt, hogy ne adja fel, de mivel utána nem mehettem, arra gondoltam valaki olyan is jó társaságnak bizonyul, akiben mondjuk az ő vére csörgedezik. Na jó, talán mögöttes szándékaim is voltak.

Szerencsémre Domnak sürgős kémia házija akadt, így mindketten a saját utunkra indultunk. Kicsit bizonytalanul toporzékoltam Demon ajtaja előtt, de aztán kopogás nélkül léptem be. Az ablaka előtt álldogált, mellette az állólámpa darabokra volt törve.

- Mi történt? – mutattam a törött tárgyra.

- Megjelent a halottnak hitt anyám, és egy kicsit ingerült lettem… - magyarázta anélkül, hogy rám nézett volna. Halkan betettem magam mögött az ajtót.

- Akarsz róla beszélni? – tudakoltam meg, mire megrázta a fejét, és lassan felém fordult.

- Tudsz valamit, ami elterelné a figyelmem? – kérdezte, miközben célirányosan elindult felém. Olyan közel állt meg, hogy nem volt nehéz kitalálni, mire készül. A derekamnál fogva közelebb vont magához, és mélyen a szemembe nézett. Két kezemet körbefontam a nyakán, miközben nem engedtem el a tekintetét egy pillanatra sem. Bánatos voltam, és ő is az volt, és csak olyasvalakire volt szükségünk, aki jó erősen átölel, így hát olyan szorosan simultam Demonhoz, ahogy csak tudtam, miközben a vállára tettem a fejem. Hallottam, ahogy belesóhajt a fülembe, és hallottam, mennyire szomorú.

- Ne haragudj, nem tudok nem beszélni róla. – mondtam percek múlva, és kissé eltoltam magam tőle. – Szerintem meg kéne őt ismerned.

- Miért? – kérdezte értetlenül.

- Azért mert meg van rá az esélyed, és ez máris több, mint amit a világon sok ezren kívánhatnának.

Demon hátrébb lépett, és elgondolkozott.

- Talán holnap megkeresem.

Bólintottam. Nem akartam akaratoskodni, vagy őt is beavatni szomorú sorsomba, még csak meggyőzni se akartam, hogy tegye meg ma, vagy hogy felejtse el azt a talánt. Elmosolyodtam, és érthetetlen módon megnyugodtam.

Már indultam az ajtó felé, mikor Demon megállított.

- Már előre tudom, hogy szörnyű éjszakám lesz, és semmilyen altató nem altat el úgy, mint ha te a közelemben vagy.

Megtorpantam és kicsit zavartan megfordultam.

- Azt hiszem, maradhatok.

Demon bemászott az ágy fal felőli oldalához, én pedig befeküdtem vele szembe. Az egyik kezem a fejem alá tettem, ő pedig a csípőmre tette az övét, mintha csak véletlenül hullott volna oda. Magamban elmosolyodtam, ő pedig egy egészen apró jóéjt-puszit adott az ajkaimra.

Már félálomban voltam, mikor meghallottam Yvette zavaró akcentusát:

- Mademoiselle Roxanne, oh joságos úr, mi tortent mágávál? Gyorsan, jojjon segitseg, mademoiselle Cecey hazaekezett.